Azért is kezdtem el politizálni, hogy változtassak a kiszolgáltatottságon és a reménytelenségen, ami főleg a vidéki Magyarországot jellemzi. És most ezzel megint kudarcot vallottunk - mondja a HVG Portré rovatának vendége, Hajdu Nóra Együtt-alelnök.
| Stockholm, Milla, Együtt |
„Mivel édesapám diplomata volt, a gyermekkorom egy részét külföldön töltöttem: Németországban, majd Svédországban is éltünk pár évet. Aztán ösztöndíjasként Berlinben, majd Washingtonban kutattam rövidebb-hosszabb ideig” – magyarázza a világ és a külügyek iránti érdeklődését a választásokon sikertelen ellenzéki párt 41 éves, alapító tagja. Tősgyökeres budapesti jogászcsaládból származik, édesanyja a közelmúltig ügyvédként praktizált, édesapja pedig negyven évet töltött a külügyi pályán. Nővére kulturális antropológia szakon végzett, ő maga viszont a családi hagyományokat folytatva az ELTE jogi karát választotta. Ám kulturális érdeklődését nem ölte ki a paragrafusok világa: „Az öt egyetemi év alatt nem telt el egyetlen hét, hogy ne mentünk volna színházba a barátnőmmel.” 2002 és 2010 között különféle tisztségekben a kulturális tárcánál dolgozott, majd 2010-től 2014-ig projektkoordinátor volt a társadalomtudományokra specializálódott Napvilág Kiadónál. „Az Együttet harmincan alapítottuk: én a Millából jövő tízes blokk tagja voltam, Juhász Péter hívott.” Először háttéremberként a pártban többek között szakértői anyagokat készített. „Nem terveztem politikai karriert, de a 2014-es fájó vereség után látszott, hogy Bajnai Gordon nem viszi tovább a pártot, mi pedig nem akartuk, hogy az bedőljön.” Arccal és névvel először a 2014. májusi európai parlamenti választáson jelent meg, majd akkor ősszel polgármesterjelölt lett a II. kerületben, ahol azóta is önkormányzati képviselő. Tanított az ELTE jogi karán, a CEU Business Schoolban, most pedig az ELTE Társadalomtudományi Karán oktat. Férjével, valamint 9 és 11 éves fiaikkal a XII. kerületben élnek. A sport kapcsolja ki. „Többször átúsztam már a Balatont, és egy ideje tervezem, hogy legalább a félmaratont lefutom.” |
HVG: A kamu pártokat korlátozni hivatott jogszabály miatt az Együtt öt vezetőjének – köztük önnek – összesen 150 millió forintnyi kampánytámogatást kell visszafizetnie. A közösségi gyűjtés talán megmenti attól, hogy elvegyék a családi vagyont, de amikor belevágott, gondolt arra, hogy esetleg nélkülöznie kell?
Hajdu Nóra: Az előző választásokon a nem kamu kispártok gond nélkül elértek egy-egy százalékot, vagyis nem voltak példák, amelyek aggodalomra adtak volna okot. Mi a taktikai szavazás igazi áldozatai vagyunk. Engem úgy neveltek, ha váratlan helyzet adódik, akkor ne dőljek a kardomba. Egy vezetőnek vállalnia kell a felelősséget, akkor is, ha igazságtalannak és méltánytalannak tartja a döntést.
HVG: Mi volt az első reakciója, amikor április 8-án meglátta az egy százalék alatti eredményt?
H. N.: Brutális élmény volt! A várható anyagi következmények miatti aggodalom mellett mély szomorúság tört rám a narancssárga térkép láttán. A választások éjszakáját persze végigszerepeltem egyetlen zokszó nélkül, hiszen engem az édesapám nagyon fegyelmezett embernek nevelt. De miután hazamentem, én is sírtam magamban. Leginkább azért, mert most megint négy évvel kitolódott, hogy olyan ország jöhessen létre, amilyenben én szeretnék élni. Azért is kezdtem el politizálni, hogy változtassak a kiszolgáltatottságon és a reménytelenségen, ami főleg a vidéki Magyarországot jellemzi. És most ezzel megint kudarcot vallottunk.
HVG: Gyermekkora jelentős részét külföldön töltötte, az ottani élményei mennyiben járultak hozzá az önben kialakult ideális Magyarország-képhez?
H. N.: Svédországban középiskolásként sokkolt, mennyire más az ottani oktatási rendszer, pedig az itthoni gimnáziumomban, a Toldyban is boldog voltam. Amerikában a lobbizás volt a kutatási területem, és inspiráló volt látni: ott nem úgy állnak hozzá egy törvényjavaslathoz, hogy úgysem lesz belőle semmi. Persze nem lehet a nemzetközi tapasztalatokat egy az egyben ráhúzni a magyar viszonyokra, de fontos, hogy az ember ne köldöknéző politikát folytasson.
HVG: Budai önkormányzati képviselőként ez nem lehet könnyű. Milyen eredményt tud felmutatni?
H. N.: A kerületi civilekkel közösen kényszerítettük ki, hogy tartson az önkormányzat lakossági fórumot az olimpiai helyszínekkel kapcsolatban. A Hármashatárhegyre tervezték ugyanis a mountain bike versenypályát, de a lakossági ellenállásnak köszönhetően végül hamarabb elállt a kormány ettől, mint az egész olimpiától. És én kezdeményeztem, hogy az Átrium színház előtt helyezzenek el ételdobozt, amelybe a rászorulóknak tartós élelmiszert lehet tenni.
HVG: Az országos politikában viszont legfeljebb annyit tudott elérni, hogy pár százezer forintra megbírságolják a miniszterelnököt, amiért óvodásokkal kampányolt. Elégedett ezzel?
H. N.: Ez a hatalom nem arról híres, hogy bármit abbahagy, ha kritizálják. Tipikus volt a felcsúti kisvasút esete: miután annyi bírálat érte, nemcsak hogy továbbépítik, de egészen Bicskéig meghosszabbítják. De a rendszer adta lehetőségeket ki kell használni a tiltakozásra, hazugság és önfelmentés lenne azt mondani, hogy nincs értelme küzdeni. Most megnyertük első fokon az adatigénylési pert, amelyet az MVM 500 millió forintos CÖF-támogatása miatt indítottunk.
HVG: Éppen az adatigénylései miatt kiáltották ki nemrég kamu újságírónak. Azt vajon hogyan úszta meg, hogy felkerüljön a Figyelő Soros-zsoldos-listájára?
H. N.: Ó, engem már korábban kikiáltottak Soros-ügynöknek! Amikor elindult az MVM-es per, cikksorozat jelent meg a kormánypárti sajtóban, ott sikerült kiérdemelnem ezt a címet. És voltam már kvótanő is. Nem jó érzés, de aki ma Magyarországon közélettel foglalkozik, annak erre fel kell készülnie. Minél veszélyesebbnek tekint valakit a hatalom, annál inkább megszaporodnak ezek a jelzők. De ha effajta kampány kezdődött ellenem, az azt mutatja, hogy van értelme a munkámnak.
HVG: A sorosozó-migránsozó propaganda közepette a gyermekeit nem bántják?
H. N.: Szerencsére szabad légkörű iskolába járnak. Persze hallok olyat, hogy az iskolákban a gyerekek migránsvicceket mesélnek, de nálunk már a kisebbik is tudja, hogy ezt nem szabad. A nagyfiam pedig rendszeresen beleáll politikai vitákba, és keményen elmondja, mit gondol helyesnek. Büszke is vagyok rá, hogy sikerült a kritikus szemléletemet, az igazságvágyamat átadni neki. Olyat viszont gyakran hallok, főleg a vidéki párttársaimtól, hogy a családjuk megkérdezi őket: „Mindenki azt mondja, hogy be akarjátok engedni a migránsokat, igaz ez?” És hiába kérdez vissza, hogy: „Anyuka, látsz te itt egyetlen menekültet?”, a válasz általában az: „Nem, de hát bemondták a tévében!”
HVG: Úgynevezett apahónapot javasolt bevezetni a pártja: e szerint az apa maradna otthon egy időre a kisgyerekeket nevelni. Az ön családjában volt ilyen?
H. N.: Nem, bár én nem is voltam otthon három évig egyik gyerekemmel sem. A magyar férfiaknak azt kellene megérteniük: nemcsak a nőknek segítenének a nagyobb aktivitással, de az nekik is jót tenne.
HVG: Amikor „kvótanőként” sérelmezte, hogy a Fidesz politikusai akarják megmondani, mitől érzi jól magát egy nő, akkor a kormányzati sajtóban azt javasolták: ha ez önnek nem tetszik, ne menjen Ákos-koncertre. Megfogadta a tanácsukat?
H. N.: Sosem voltam Ákos-koncerten. Egyrészt más típusú zenét szeretek, másrészt viszont a magyar társadalom helyzetét már önmagában az is jól mutatja, hogy egy Ákos lehet a megmondóember a női princípiumok és egyéb nyalánkságok kérdésében. Visszautasítom, hogy bárki arról beszéljen: nekem hány gyereket kell szülnöm ahhoz, hogy beleszólhassak a világ dolgaiba!
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
