Hamvay Péter: Kiszorítósdi

„Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!” – sóhajt fel Ádám, miután felébredt a Lucifer által rábocsátott álomból, melyben végigszörfözött a világtörténelmen, hogy megérkezzen annak végső állomására, a civilizáció felbomlásához. A vég persze ritkán fenséges, a magyar pártok kimúlása pedig rendszerint a paródia műfajában énekelhető meg. Félő, hogy ez előtt áll a magyar politika utolsó évtizedének talán legreményteljesebb innovációja, az LMP is. Magyarország rovatunk búcsúztatja a pártot, amelynek vezetéséből az egyik utolsó hiteles arca, Szél Bernadett is távozott. Már csak az a kérdés, hogy

a Jobbik vagy a Fidesz szatellitjeként folytatja-e útját a zöldpártként indult LMP a teljes eljelentéktelenedés felé.

Ám eközben bizonyára számos izgalmas elemmel gazdagítja majd a magyar politikai bulvár dicső történetét. Pedig Fókusz rovatunkból épp az derül ki, hogy az ökológiai változásokkal nagyon is foglalkozni kellene.

Nemcsak menekültek ostromolják ugyanis Európát, hanem a klímaváltozásnak köszönhetően egzotikus rovarok – a tigrisszúnyogtól, a görög búvópókig – is a korábban túl huzatos Kárpát-medencében keresnek új hazát. A kormány azonban egyelőre csak az általa veszélyesnek ítélt emberektől akarja megvédeni az országot, a klímaváltozás következményeit kutató műhelytől inkább elveszi a pénzt, sőt az otthonát is. Így járt a kilencvenes évektől az egykori Ludovika épületében berendezkedett Magyar Természettudományi Múzeum, amelyet fokozatosan szorít ki helyéről a kormány kedvence, a Közszolgálati Egyetem. Az, hogy a természet hogyan foglal el új területeket, vagy bizonyos ragadozók, mint például a barna medve, miként szerzik vissza korábbi élőhelyeiket, megmutatja:

naiv dolog azt hinni, hogy tagadással és kerítéssel kiszakíthatjuk magunkat a világban zajló változásokból.

A kormány el van azonban foglalva sokkal praktikusabb dolgokkal, például, hogy az MKB Bank után a  Budapest Bankot is baráti kezekbe játssza át – mint erről a  Gazdaság rovatunkban olvashatnak. A nagy kérdések feszegetésére pedig ott a hagyományos malomalji politizálás, amit manapság kultúrharcnak becéznek. Amiről Tompa Andrea – aki immár harmadik regényével ad új olvasatot a romániai magyarság utóbbi száz évéről – azt mondja Szellem rovatunkban megjelent interjújában, hogy „az én gondolkodásomban a harc szó nem hozható össze a kultúrával”. A Ceausescu-diktatúrában eltöltött tizennyolc esztendeje pedig arra tanítja, hogy „az emberek nem olvasnak rossz műveket, propagandakiadványokat. Márpedig a külső elvárásnak megfelelni akaró művészet soha nem jó.”

Spanyolországban is zajlik a „kultúrharc”, ott azonban más előjellel. A szocialista kormány felmondaná a Franco-diktatúráról szóló „felejtési paktumot”, és eltávolítaná a „caudillo” hamvait monumentális síremlékéből. Sok seb felszakad majd, hiszen eddig sem a Franco-rezsim, sem a köztársaságiak terrorjáról nem esett szó a közéletben. De legalább bízhatnak abban, hogy ennek a harcnak a végén katarzis várja a spanyol népet.

A szerző a HVG szerkesztője.