A következő hetekben valószínűleg minden a “sajnálatos őszi eseményekről” fog szólni, vagyis arról, mi történt azután, hogy 2006. szeptember 17-én nyilvánosságra került az őszödi beszéd. Ennél jobban átpolitizált és pártszimpátia alapján megítélt események nem nagyon vannak a rendszerváltás utáni magyar történelemben (bár erős a verseny az országban, ahol az időjárásjelentéseket és focimeccseket is bevett szokás pártszimpátia alapján értékelni).

Nem könnyű az emlékezés újságíróként sem és érdekes módon nem segít az sem, hogy szinte végig ott voltam az események sűrűjében. Hiszen a 2006 ősze köré font mitológia szembemegy a saját emlékeimmel. A kormánypárt őszi kampánytankjára felkapaszkodva mégis érdemes visszatekinteni arra, milyen szubjektív kép él bennünk azokról a napokról.

2006. 09. 17. - Amikor még az állami média húzta le a leplet a miniszterelnökről

A vasárnapi napon egy szórakoztató-elektronikai kiállításon támasztottam az egyik nagynevű dél-koreai cég “szigetének” (így hívtuk az egyes cégek reprezentatív állomásait) oldalában az egyik legújabb nagyképernyős, full HD tévét oldalról (akkoriban a csúcsnak számított a piacon). Este 7-kor kiosontam oda, ahol már nem csak a promóciós felvételek mentek részletgazdag pillangókkal és 100Hz-en csobogó hegyi patakokkal, hanem a Híradó. “Nyilvánosságra került önkritika, másfél évig hazudtunk, 4 évig nem csináltunk semmit - mondta a miniszterelnök májusban” - hangzott a Hegedűs Judit felkonfja, aztán jött a riport, beelőzve a magyar katonák által Afganisztánban hatástalanított pokolgépet és a Benedek pápa elleni merényletre felszólító al-Kaidát.

A riport 2021 Magyarországán szinte értelmezhetetlennek tűnik. Először is, az állami pénzből működő közmédián (a Kossuth Rádión) jelent meg először a felvétel arról, hogy a miniszterelnök - egy nem nyilvános rendezvényen - beismeri: hazudik. Aztán a köztévén lemegy egy anyag, amiben a Gyurcsány Ferenc egy kicsit elszakadva a győri őszirózsa-fesztiváltól kiáll és nyilatkozik a sajtónak arról, mit is értett pontosan azon, hogy évek óta hazudnak és nem csinálnak semmit. Az már más kérdés, hogy persze magyarázata szerint mindent értett ezalatt, csak azt nem, hogy évekig hazudtak és nem csináltak semmit. A beszédet azonnal letölthetővé tették a köztévé honlapjáról. Na de ennyit arról, amit amúgy is mindenki tud és ami nyilvánvalóan nem történhetne meg 2021-ben (mármint hogy a köztévé a rajongáson kívül bármilyen más típusú anyagot lehozzon a mostani miniszterelnökről).

2006.09.18. - Ön melyik televíziót foglalná el?

Sosem vezettem naplót, ma már a Facebook segít visszaemlékezni arra, mi történt tizenéve, de 2006 őszén a Facebook nálam még nem játszott be. A beszéd kikerülésének másnapján, szeptember 18-án hétfőn napközben az egyetemen voltam, mert hétfőnként még megvolt a lendület. Este a tévén követtük a székház ostromát nézzük és ahogy egyszerre ijesztővé válnak a fővárosi utcák. Ez pedig hívószó. Indultam volna azonnal a helyszínre, de az aggódó szülők nyugovóra térését meg kellett várni.

Éjjel 1 óra körül érkeztünk a Szabadság térre, ami még mindig tele volt tüntetőkkel. Láttuk a betört ablakú, leharcolt vízágyút, amit már ismertünk a tévéből. Egy csoport az aktuális szélsőjobb-véleményvezér vezetésével pedig éppen akkor igyekezett leverni a vöröscsillagot a szovjet emlékműről.

 

Rendőröknek nyoma sem volt már az elhagyott felszerelésen kívül. A köztévéből ki-be járkáltak a Pokolgép, Akela és Depresszió-pólós tinik szimatszatyorral, a nehézfiúk ekkorra már továbbálltak, elvégezték a dolgukat. Minden tiszta víz volt, meg tűz. Nem a kiégett autók látványa, a szétvert középület, vagy a könnygázszag volt mellbevágó aznap éjjel, bár egyikkel sem találkoztam korábban. Sokkal inkább az az elementáris vidámság, ami a téren uralkodott. A felgyújtott roncsokkal mosolyogva fényképezkedő fiatalok sokkal jobban megmaradtak, mint bármi más aznap éjjelről.

A következő pár nap hasonló ritmusban telt. A keddi Blaha Lujza téri csata kimaradt, 20-án az Oktogonon már ott voltam. Akkor már lehetett érezni, hogy a rendőrök nem viccelnek és elégtételt akarnak venni a köztévé ostroma során elszenvedett megaláztatásokért és sérülésekért - ekkor még mindig ugyanazzal a korszerűtlen felszereléssel, de sokkal nagyobb önbizalommal, mint pár nappal korábban. Láttuk, mi történik azokkal, akiket utolérnek, hogyan kerülnek a földre és üvöltöznek velük a rendőrök. Azt már nem láttuk, hogy bántalmazták-e őket, hiszen egyrészt azonnal körbevették őket kollégáik, másrészt próbáltuk elkerülni, hogy mi is a betonon végezzük. Védelmünk nem volt, nem voltunk újságírók, azt pedig senki nem hitte volna el és nem is érdekelte volna őket, hogy nem tüntetünk, csak követni szeretnénk az eseményeket. Hallottuk persze a szlogeneket is a tüntetőktől és repültek az üvegek. A hatodik kerület kis utcáiban versenyfutás következett a megindult rohamrendőr-sorfal elől, én pedig ráncigáltam az akkoriban is pehelykönnyű nővéremet, aki szinte röpült utánam, csak egy durva pánikroham lassította le, amikor levegő után kapkodva muszáj volt megállnia, mindenki kapualjakba menekült.

2006.10.23. - A békés tüntetők-paradoxon

És akkor jött a nagyfinálé, amiről persze akkor még senki sem tudta, hogy megtörténik, de az biztosan benne volt a levegőben, hogy megint balhé lesz. Aznap több, az ötvenes éveket felidéző kosztümös performansszal is lehetett találkozni a körúton az állami program miatt, ami megint szürreális élmény volt, tekintve, hogy az állami kosztümösök szokszor szinte egybeolvadtak a tüntető kosztümösökkel, akik között már ott voltak a Magyar Gárda előfutárai, különböző formaruhákban, kitűzőkkel, karszalagokkal. Új értelmet kaptak a le az ÁVH-val feliratok. Ami pedig később történt, az erős képzavarral egy interaktív történelemóra volt, legalábbis annyira közel vitte a résztvevőket az 56-os eseményekhez, amennyire újrafestett autómatuzsálemek, micisapkában, dobtáras-replikával rohangáló statiszták sosem lettek volna képesek.

A Corvin mozinál jókora tömeg hallgatta több-kevesebb átéléssel a beszédeket, de leginkább az foglalkozott mindenkit, hova tovább. Sokan a még frissnek számító Combino villamosok felújított megállóinak a tetején állnak/ülnek/zászlót lobogtatnak. Beszédek, rengeteg szélsőjobboldali szimbolika, árpádsávos zászlók tömkelege, ide a keménymag érkezett.

Később a Nyugatin keresztül haladunk a Deák térre. Az Alkotmány utcánál már oszlatnak, száll a könnygáz, lesz még alkalmunk szokni. A Deák térre kiérve a Fidesz-tüntetésén résztvevő tömeg hátsó szekciója látszik. A környéken már ekkor kiabáló kisebb csoportok, sok a szkinhed és a szélsőjobboldali csoportok szimbolikáját viselő tüntető. Azt persze nem tudjuk kijelenteni, hogy ez lett volna a megkérdőjelezhetetlen igazság, de ott és akkor úgy tűnt, a rohamrendőrökkel szembenéző tömeg nagy többségét ők adják. És hamarosan elhangzanak az első rendőri felszólítások, talán ilyesmi “Önök műveleti területen tartózkodnak. Rendbontó magatartásukat fejezzék be, a teret azonnal hagyják el”. A beindított tankot a Madách tér oldalából nem látjuk, azt viszont igen, hogy néhány bomberdzsekis, bakancsos, maszkos fiatal mobilizálja az egyik emlékműként kiállított régi szovjet páncélozott csapatszállítót és elkezdik gurítani a rendőrsorfal felé. Folyamatosan repülnek az üvegek, utcakövek, többségük a tüntetők és a rendőrsorfal közötti senkiföldjén robban szilánkokra, a kövek becsapódását nehezebb messziről követni. A tüntetők egy része szétszed egy kemény műanyagelemekből készült nagy feliratot (Szabadság) és ebből építenek kezdetleges barikádot.

 

 

A könnygázgránátok folyamatos robbanása, az üvöltözés és a zűrzavar miatt a gumilövedékek kilövését nem tudjuk megkülönböztetni, de korábban már láttuk több rohamrendőr kezében az első ránézésre sörétes puskának kinéző fegyvereket. Felsorakoznak a korábban nem látott könnygázgránát-vetővel felszerelt rendőrautók. A rendőrök felszerelése, a pajzsok, a sisakok láthatóan változtak szeptember vége óta. Minden profibbnak tűnik, kivéve az intézkedések, ott sok esetben láthatóan az érzelmek - vagy a megváltozott intézkedési stratégiáról szóló parancsok? - veszik át a vezető szerepet.

Nem emlékszem pontosan, hogy a lovasroham, vagy a könnygázgránátok érkeznek-e hamarabb, de arra igen, hogy a tömeg konszolidáltabb, vélhetően a Fidesz rendezvényének törzsét adó részével együtt besodródunk a Dohány utcába. Ekkor már tele van könnygázzal a levegő, a Deák téren még napokig érezni lehetett a fojtogató szagot. Nagyon lassan haladunk, körülöttünk hétköznapi emberek, családok, babakocsival is vannak többen, amit kissé értetlenkedve vettünk tudomásul, mert azt azért előre tudni lehetett, hogy ez a hely ma nem lesz biztonságos.

Az igazi őrület később veszi kezdetét, amikor már bestötétedik. Az Erzsébet hídhoz tartok, állítólag ott van a legnagyobb balhé. Hatalmas barikád áll a hídfőn, a rendőrök könnygázzal lövik a tömeget. Egy srác üvöltve kukákat borogat, egy haverjával felállítjuk a ládákat, ő csitítgatja: "Ez nem erről szól!".

Hamarosan rohamrendőrök tűnnek fel az Irányi utcában és először nézek szembe rám emelt fegyverrel, a már ismerős gumilövedékes puskák mögött tűnik el a rohamsisakos rendőr feje. Futás! Vissza a Szabad sajtóra, patthelyzet, a hídra úgysem jutok fel a rendőröktől, ráadásul az előbbi randi a tinikre fegyvert rántó "robotzsarukról" (ahogyan akkoriban az új, jóval nagyobb védelmet adó felszerelésről elnevezték őket) el is veszi a kedvem. Felmegyek egy ismerőshöz a Futó utcában. A sztorizgatás után hazafelé tartva még látom, ahogy a Ferenc körúton trélerre emelik a Deák téren elkötött tankot. És így zárul okóber 23-a számomra. Több egyszerűen hazafelé sétáló, nem tüntető ismerősöm számára viszont fogdákban, megalázva, traumatizálva, hetek, hónapok jogi tortúrája hosszabította meg azt az estét.

A 2006 után szocializálódottak számára talán már nehéz is lenne megérteni milyen érzés volt az ezt követő időszakban nemzeti ünnepek alatt magyarnak lenni. Nos, budapestiként ez nagyjából abból állt, hogy az ember pár héttel korábban kinézte, hová fog elutazni az ünnepek alatt, mert a fővárosi utcákon úgy is balhé lesz megint és akinek fontos a fizikai és mentális egészsége, az lehetőleg kerüli az összes aznapra meghirdetetett eseményt (persze az erős pártszimpátiával bíró állampolgárokat ez kevésbé foglalkoztatta). Így vált évekig üressé a főváros a nemzeti ünnepek alatt.