Nincs könnyű helyzetben, aki újat akar írni a 2006 őszén történt zavargásokról, a rendőri túlkapásokról, az ártatlan emberek meghurcolásáról, az igazságszolgáltatás csődjéről és tesze-tosza politika következményeiről. Ehhez nyújtott most fogódzkodót a Magyar Helsinki Bizottság által készített dokumentumfilm, az Erőnek erejével. A film igyekszik feltárni az akkori visszaéléseknek legalább az egyik szegmensét.

A szerdán publikált, a Facebookon és a Youtube-on is megtekinthető film egyik erőssége az, hogy végre egy helyen jelenik meg a rendőri erőszak ábrázolása, valamint a hatalom közvetlen és évtizedes reakciója is. Gergényi Péter, akkori rendőrfőkapitány mondataival például arcot kap a cinizmus. Kinyílik az ember zsebében a bicska, amikor látszik, hogy mennyire határozottan hazudik bele a kamerába, vagy kéri számon az újságírókat az az ember, akit a bíróság mulasztásos bűncselekményekért ítélt el 11 évvel az események után. Valószínűleg értékelték volna a határozottságot azok a rendőri erők is, akiket pár nappal korábban magukra hagytak a vezetőik a tévészékház ostromának idején.

Mindenkit magára hagytak

2006. szeptember 18-án egy hullámvasút indult el a lejtőn, ahol a bent ülő magyar társadalom és a hatalom alá rendelt fegyveres rendészeti erők egyszerre zuhantak a bizonytalanságba. Egyikük sem számíthatott az ország vezetőinek előrelátására, egymás segítségére pedig főleg nem. Ennek a folyamatnak a következményeit mutatja be a film, ahogyan a magukra hagyott rendőröket kistafírozzák október 23-ára a múzeumba való batonok és pajzsok helyett elsőre profibbnak tűnő felszereléssel, viperákkal, gumilövedékes puskákkal. Az emberek aznap félelemmel teli csodálattal bámulták az utcán meginduló könnygázvető toronnyal felszerelt rendőrségi járműveket. A korábbiaknál is hatalmasabb tömeg, a megindított tank, a kockakövek nem számítottak, megfordultak az arányok.

Erőnek erejével (film)

A filmben a rendőri túlkapások áldozatai számolnak be arról, hogy senki nem figyelte mit csináltak közvetlenül azelőtt, hogy a földre vitték őket, majd futószalagszerűen, válogatás nélkül beszállították a legközelebbi fogdába. Akit nem fosztottak még meg a szabadságától, az valószínűleg elsőre talán át sem érzi mit jelent az 2-3, vagy akár 30 napos szabadságvesztés. Ezt legjobban Dávid Ferenc, akkori sértett (a Kékpont Drogprevenciós Alapítvány projekt koordinátora) érzékelteti, aki itt és korábban a hvg.hu-nak interjúban is leírja a pillanatot, amikor a jogállamiságba vetett minden bizalma szétporladt, amikor kiderült, hogy semmi nem számít abból, ami valójában történt.

A lényeg, ami lejött az egészből, hogy a szabadságot Magyarországon bármikor egy tollvonással megszüntethetik.
 

Erőnek erejével (film)

A kölcsönös védelem paradoxona

Az Erőnek erejével természetesen egy jogvédő szervezet szempontjából elemzi a helyzetet újságírók, sértettek és maguk a jogvédelmet nyújtó ügyvédők bevonásával. Ez pedig elkerülhetetlenül eredményezi, hogy olyam mondatok születnek, miszerint: “Számomra annyira megdöbbentő volt[...], hogy soha senki nem tesz terhelő vallomást a kollégáira”. Pedig abban, hogy az erőszakkal szemben helyt állni hivatott szervezet tagjai, akik csak egymásra számíthatnak a bajban, nem vallanak egymásra, semmi megdöbbentő nincs. A rendőrök számára ez valószínűleg inkább egy bajtársi garancia, ami akár az életüket is megmentheti bizonyos szituációkban. Onnantól kezdve, hogy erre nem számíthatnak, mindenki kizárólag magáért felel, ami egy hierarchikus fegyveres szervezetben a legrosszabb következményekkel járhat, tehát van egy összetartó ereje a struktúrán belül. Ettől persze ez a fajta “kölcsönös védelem” a társadalomra számára káros, ahogy minden más magatartás is, amely aláássa a jog uralmát.

Az új rezsim viszont nem azon ügyködött, hogy meggyőzze a rendőröket: nem számíthat védelemre, aki bűncselekményt követ el és az sem, aki szemet huny felette. Éppen ellenkezőleg. Ahogyan a film következő szegmenséből kiderül, a Fidesz-kormány idején hozott jogszabályváltozásoknak hála, ma már a belügyminiszterre van bízva, hogy maradhat-e rendőr, aki mondjuk hivatása során túlzott erőszakot alkalmaz. És a jogvédők által citált statisztika szerint az ilyen ügyek 70 százalékban meg is kapják a feloldozást, akik hibáztak. Ez pedig nem csak felhatalmazást adhat újabb visszaélések elkövetésére, de üzenet azon rendőrök számára is, akik számára a szakszerűség része a szabályzat betartása. Ha pedig a szabályzat életszerűtlen, akkor a jogalkotók feladata ezt észlelni és változtatni rajta.

Akkor védünk meg, ha hasznunk van belőle

Mégis érzékelve a probléma politikailag hasznosítható részeit, a Fidesz-kormány igyekezett olyan választ formálni az előbb említett problémára, amely nem sérti a pártban a 2006-ról felépített és ápolt mitológiát sem. Így nyilvánították szavahihetetlen forrásnak a rendőröket. A már a Fidesz által uralt parlamentben meghozott semmisségi törvény semmisnek nyilvánította ugyanis a 2006. őszi tömegoszlatásokkal összefüggésben hivatalos személy elleni erőszak, rongálás, valamint garázdaság miatt meghozott, kizárólag rendőri jelentésre, illetve rendőri tanúvallomásra alapozott ítéleteket és semmisnek tekintendők a bíróság hatáskörébe tartozó rendzavarás, garázdaság és veszélyes fenyegetés szabálysértése miatti megállapítások is, ha azok alapját csak rendőri jelentés vagy tanúvallomás képezte.

Arról pedig a hvg.hu számolt be, hogy a 2006-os zavargások idején megsérült 399 rendőr kártérítéséről továbbra sincs szó, pedig a rendőrszakszervezet szerint jogos lenne. Ellenben szétszórna a kormány még néhány milliót olyan, meg sem sérült 2006 őszi tüntető között, akinek kárigényével már 9 éve sem számolt, ráadásul ők sem erőltették a jóvátételt. Vagyis csak azoknak a kezét nem engedték el, akikkel igazolhatják saját múltbéli sérelmeiket és a párt narratíváját. Ez azonban üzenet a jövőbe - ha bajba kerülsz és a hatalomnak nem áll érdekében, hogy segítsen, akkor ugyanúgy egyedül maradsz, mint a vidékről felcitált kisrendőr a tévészékházban, vagy az összevert tüntető az Astorián.

Erőnek erejével (film)

A jogvédő szervezet nemcsak múltbéli példákat rángat elő, de számos javaslatot megfogalmaztak a tanulságok nyomán. Például szükséges volna a rendőrautókat és kihallgató helyiségeket bekamerázni, a kihallgatásokat kamerával rögzíteni, vagy éppen az ügyészi nyomozások hatékonyságát képzéssel és protokollok kiadásával növelni. “A számok évek óta alig változnak, minden 100 feljelentésből átlagosan csak 3-6 esetben emelnek vádat bántalmazó rendőrök ellen, amiből mindössze 2-4 esetben hoznak elmarasztaló ítéletet, az elítélteknek pedig főleg csak pénzbüntetést kell fizetniük, és többnyire ők is rendőrök maradhatnak” - állítják.

A dokumentumfilm végén a külföldi menekülteket segítő szervezet aktivistájával kevesebb mint 4 percig szóba kerül a déli határon érkező menekültek és bevándorlók ellen elkövetett rendőri túlkapások témája is, ami vagy egy külön filmet, vagy a témához kapcsolódva hosszabb részt érdemelt volna. Ám míg a 2006-os rendőri erőszakról valószínűleg több ezer órányi videófelvétel, számtalan fénykép és több tanú által alátámasztott bizonyítékok vannak, addig a határsértők elleni túlkapásokról ennél jóval kevesebb és többségében közvetett bizonyíték létezik, általában az sebesülések egészségügyi ellátása során. Talán egyszer eljutunk oda is, hogy nem valahol középen ér össze a társadalmi elvárás: a határokat és a közrendet igenis meg kell védeni határozott fellépéssel. A feladatot ellátó fegyveres szervek pedig nem tehetik többé kockára a sikeres munkához nélkülözhetetlen közbizalmat. Jól látszik a 2006 utáni éveket leszámítva a legkomolyabb tüntető-rendőrök közötti surlódásokat produkáló tüntetések idején a köztévé épülete előtt a rendőrök már kifejezetten ebben szellemben látszottak eljárni, leszámítva elszigetelt eseteket. Azt viszont se a társadalom, se a rendőrség nem tudja mai formájukban garantálni, hogy a politika nem fogja kijátszani a bizonytalanságból eredő frusztrációt bármelyikük ellen, ha érdekei úgy diktálják.