A Karinthy Frigyes Gimnáziumban a kilencvenes évek közepén egy nagy függönnyel volt kettéválasztva a tesiterem. Az egyik oldalán a fiúk fociztak egész órán, a másikon mi, lányok nem mindig voltunk ilyen szerencsések.

„Bounce the ball”, azaz pattogtasd a labdát – visszhangzik a mai napig a fülemben a fiatal görög testnevelőtanárok figyelmeztetése, akik jobb híján a mi óráinkon próbálták összegyűjteni a gyakorlatukat a Testnevelési Főiskolára. Jobb híján, mert 1995-ben még a mainál jóval kevesebb olyan gimnázium volt az országban, ahol senkinek nem okozott gondot, hogy angol nyelven tanulja a testnevelést. Mint ahogy az sem, hogy Nagy-Britanniából és az Egyesült Államokból érkező tanárok tartsák a nyelvi órákat, vagy hogy a velük jött amerikai cserediákok kiselőadást tartsanak az amerikai foci szabályairól. Ha pedig jött a jó idő, megkérhettük a történelemtanárunkat, hogy a szomszédos parkba kivonulva hallgassuk meg, melyik magyar királyt hogyan ért a végzete. Nem sokkal később pedig már az énektanárunk hívta meg a kollégáit az Operaházból, hogy együtt tartsanak nekünk egy előadást.

Világjárás 1997-ben.

Serdült Viktória

Az, hogy oda jártam, csak a véletlen műve volt. Nyolcadikban az osztályfőnököm nyomott a kezembe egy szórólapot a kéttannyelvű gimnáziumi felvételikről. Bár a Szilágyiba készültem, jó próbatételnek tűnt – pláne, amikor megláttam, hogy a Thökölyn van az iskola, ami csak néhány sarokra volt tőlünk. Azt 13 éves fejjel már csak a sikeres felvételiről kapott értesítőn vettem észre, hogy az bizony Thököly utca, nem pedig út, így kerültem a hetedikből a 18. kerületbe.

A változás nem csak azért volt óriási, mert a belvárosi bérházak helyett most varjakkal teli mező mellett kellett reggelente sétálnom. Ebben az iskolában nem létezett lehetetlen: körbe lehetett tolni a padokat, tegezhettük a tanárainkat (angol nyelven mondjuk nehéz lett volna máshogy), és projekteket készíthettünk ahelyett, hogy másfél órás kiselőadásokat hallgattunk volna a táblát bámulva. A világ is hamar kinyílt: az iskolabusszal cserediákként hamar végigzötyögtük Európát Londontól a norvégiai Sandefjordig, de nem azért, mert ide olyan kivételezett gyerekek jártak volna, hanem mert a tanáraink délutánonként a pályázati lehetőségeket böngészték. Így történhetett meg az is, hogy a Soros Alapítványnak köszönhetően már 1996-ban internettel felszerelt számítógépek álltak a könyvtárban, vagy hogy Bill Gates, a Microsoft igazgatója személyesen mutatta be aulánkban a Windows 95-öt. (A legenda szerint mindezt egy, az igazgató-helyettesünktől kölcsönkapott nadrágszíjban).

Úton Sandefjordba

Serdült Viktória

Nem állítom persze, hogy a Karinthyban eltöltött minden perc maga volt a megtestesült álom. Mint minden gimnáziumnak, ennek is megvoltak a maga hibái, nehéz természetű tanárai, vagy a túlzottan is magas követelményei. Mégis, hogy egy klasszikust idézzek: poroszos, elavult módszerek nélkül is ember lett belőlünk.

Önállóan gondolkozó, világra nyitott és boldog ember.

Azt viszont akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy majdnem 23 évvel az érettségim után is lesz mit tanulnom egykori iskolámtól. A Karinthy és minden más középiskola idén sztrájkoló, polgári engedetlenkedő, utcára vonuló tanárai ugyanis nyugodtan megtehették volna, hogy csendben maradnak. Kiöntik a vizet a folyosón álló vödrökből, kiviszik az osztályt a parkba, ha a beázás miatt éppen használhatatlan a tanterem és becipelik a saját laptopjukat, amikor az iskolai nem működik. Legfeljebb délután nem maradnak bent operát énekelni, vagy nem böngészik a pályázatokat, hanem különórát tartanak, hogy meg tudjanak élni.

Azok a tanárok azonban, akiket tudósítás közben a tömegben láttam egyesével átvenni figyelmeztető levelüket a tankerülettől, nem így döntöttek. Pedig tudom, hogy sokat kockáztattak. Ott volt a testnevelőtanár, aki megengedte, hogy néha beálljunk a fiúkkal focizni, ha már nagyon elegünk volt a gerendagyakorlatokból. Ott állt a sorban az a tanárom is, aki 14 éves koromban kíméletlenül lepontozta a szódolgozatomat, mert felismerhetetlen volt az „o” betűm. És nem hiányzott volt egykori angoltanárom is, aki saját maga gyártott idővonalon magyarázta, hogyan működik a present perfect – ahogy néhány évvel később én is tettem magántanítványaimmal.

Hatan közülük azóta már nem taníthatnak a Karinthyban.

És hogy mégis miért őket hozom fel egy olyan cikksorozatban, amely az év pozitív és megható perceit sorolja fel? Pontosan az ilyen pillanatokért. Ezeknek a pedagógusoknak 30 év tanítás után nem egy lépcsőfeljáróban kellene állniuk, hogy rendőrök kísérjék őket a tankerületi irodába, és nem a hidegben kellene vigyázniuk az őket élőlánccal támogató diákokra – mégis megtették. Emberséget, kiállást és szolidaritást mutattak egy olyan rendszerben, ami már sokban különbözik azoktól az évektől, amikor én még oda jártam.

Rendőrök kisérték a tanárokat és diákokat a dél-pesti tankerületi központhoz 2022. október 7-én

Túry Gergely

Tudom, hogy ők és a többiek – sőt azok is, akik akár személyes, akár anyagi okokból most nem tudták vállalni a kiállást – a következő tanévben is összetolják majd a padokat, hatszor is elmagyarázzák az angol igeidőket, és az osztálykirándulást is meg fogják szervezni. Azt viszont valószínűleg ők nem tudják, hogy az idén sok egykori tanítványuknak összeszorult a torka, egyikük pedig azért is hálát adott, hogy

öt éven át egyszer sem nevették ki, amikor ragaszkodott hozzá, hogy ő bizony egyszer újságíró lesz.