A „Varázslatos” és a „Legenda” 

A kosárlabdázó Earvin Magic Johnson már a középiskolás éveiben megmutatta páratlan tehetségét. Aztán mégis lett párja, egészen pontosan olyan riválisa, aki éveken át motivációt adott neki karrierje folytatásához. Johnson és az indianai születésű Larry Bird első komolyabb összecsapására 1979-ben, az egyetemi kosárdöntőn került sor. A mérkőzés Johnson fényes győzelmét hozta, és egyben elvetette az örök rivalizálás magját a két sportolóban. A pályafutását a Boston Celtics csapatában folytató Bird mindig is egyfajta mankóként tekintett kettejük versengésére: a reggeleket állítólag Magic pontszámainak megnézésével kezdte. Ez a kitüntetett figyelem Johnson részéről is megvolt. „Amikor megjelent az éves NBA-menetrend, azonnal bekarikáztam rajta a Boston elleni meccseket. A többi szinte nem is számított” – idézi a Los Angeles Lakers egykori klasszisát Kreatív párosok című könyvében Joshua Wolf Shenk. Amikor aztán az 1984-es profi kosárlabda-bajnokság döntőjében újra összecsaptak, abból a párbajból már Larry Bird került ki győztesen. „Remélem, kikészült. Igazán jó érzés. Nemcsak az, hogy nyertünk, hanem a tudat is, hogy szenvedett” – mondta állítólag Bird a riválisáról. De a fájdalomnak meglett az eredménye: Johnson összeszedte magát, és már a következő szezonban visszavágott Birdnek a kudarcért. Barátkozni azonban – legalábbis profi pályafutásuk alatt – nem akartak. „Ha összebarátkoznánk, ő továbbra is ugyanúgy tudna játszani. Én viszont nem” – mondta erről Bird. Pedig a szabad óráit playboyként tengető Magic Johnson és a visszahúzódó Larry Bird a civil életet tekintve talán nem is különbözhetett volna jobban egymástól, a pályán a céljaik hasonlóak voltak. „Ezért utáltuk egymást: ha a másikra néztünk, mintha tükörbe néztünk volna” – mondta erről Magic. Kettejük rivalizálása jó példa arra, hogy a kreativitáshoz elengedhetetlenek a kihívások: a jó ellenfél ugyanis nemcsak keményebb munkára ösztönöz, hanem mintát is mutat, és növeli a feladatok iránti elkötelezettséget.

A megrögzött stílusos és a nyitott kocka

Hasonlóan inspiráló rivalizálás jellemezte a techvilág két nagyágyúja, a Microsoft-alapító Bill Gates és az Apple-t létrehozó Steve Jobs kapcsolatát. „Mindkettő úgy gondolta, hogy ő okosabb a másiknál, Steve azonban ráadásul úgy is viselkedett Billel, mintha az valamivel gyengébb lenne nála” – jellemzi kettejük kapcsolatát Walter Isaacson a Steve Jobs életrajza című könyvében. Pedig Gates, még ha furcsának mondta is Jobs személyiségét, csodálta és irigyelte bizonyos képességeit, ezzel szemben Jobs beszűkültnek találta Gates-t. Különböző személyiségeik külön utakra sodorták a cégeiket is. A művészi tökéletességet hajszoló Jobs a hardware, a szoftver és a tartalom egységében hitt, és ragaszkodott ahhoz, hogy minden területet egy kézben tartson. Gates viszont – elsősorban üzleti szempontokat mérlegelve – hajlandó volt átengedni szoftverei licencét más cégeknek is. Amikor a Windows operációs rendszer sikerének köszönhetően Gates pályafutása meredeken elindult felfelé, ezzel párhuzamosan Jobs-ot a nyolcvanas évek közepén elbocsátották az általa alapított cégtől. Majd visszament, de addigra az Apple már a csőd szélén állt. „Nem értem, miért nem adja fel. Tudja, hogy nem nyerhet” – jelentette ki a riválisáról akkoriban Gates. Jobs azonban nem adta fel, és folyamatos innovációkkal a 2010-es évekre a világ legértékesebb vállalatává fejlesztette az Apple-t. Kettejük személyes viszonya csak 2007-re normalizálódott, amikor is egy digitális konferencián újra egy asztalhoz ültek. Ezen az emlékezetes beszélgetésen Gates nagyvonalúan elismerte Jobs termékfejlesztés iránti érzékét, és őszintesége még Jobsot is meglepte. Olyannyira, hogy – a maga módján – ő is megeresztett egy bókot Gates felé, amikor arról beszélt, hogy a számítógépek piacán a Microsoft nyitott megközelítése eredményesebb volt az Apple integrált termékmodelljénél. Amikor pedig Gates 2011-ben meglátogatta a halálos betegsége végső stádiumában lévő Jobsot, Isaacson szerint az egykori riválisok több órát töltöttek el iparági nosztalgiázással, amely során újfent körbeudvarolták egymás üzleti modelljeit.

A szöszmötölő és a forradalmár

„Ha a mérnök Peter Milner kitartó szöszmötölő volt, akkor a pszichológus James Olds forradalmár. Ők ketten nagyszerű csapatot alkottak” – idézi fel Ellenállhatatlan című könyvében Adam Alter annak a tudóspárosnak a történetét, amelyik az 1950-es években az elsők között kérdőjelezte meg azt az elképzelést, miszerint a kábítószerfüggőség testi vagy lelki hibának tulajdonítható. A szerény és visszahúzódó Milner mestere volt a patkányokkal végzett kísérletezéseknek és az elektromosságnak, míg Olds azt sem tudta volna megmondani, hogy „melyik a patkány eleje és hátulja”. Viszont zseniális és energikus látnok volt, aki hitt a megérzéseiben, és a médiát is remekül kezelte. A különös páros leghíresebb felfedezése – amellyel bebizonyította, hogy bizonyos körülmények között bárki függővé válhat – Olds merész ötletének volt köszönhető. Történt ugyanis, hogy egy patkánykísérlet során az egyik állat megmagyarázhatatlan függőséget mutatott az agyát érő elektromosság iránt: 12 óra alatt több mint hétezerszer nyomott meg egy áramütést okozó rudat, míg végül kimúlt. Milner már lecserélte volna az önsanyargatónak hitt patkányt egy másikra, Olds azonban felvetette: mi van, ha a patkány nem fájdalmat akart okozni magának, hanem egyszerűen élvezte az áramütést. „Olds elég őrült volt ahhoz, hogy elhiggye: a patkány nagyon jól érezte magát” – idézi Alter a neves pszichológus egyik volt hallgatóját. És miután Olds kivette a patkány agyából a szondát, megérzése igazolódott is: a műszer egy hiba folytán nem az állat középagyába, hanem a szeptumába fúródott, ami örömérzetet okozott. Vagyis nem a patkány volt „selejtes”, hanem csak rosszkor volt rossz helyen.

Mi a közös Warren Buffettban, Sigmund Freudban és J. R. R. Tolkienben? Hogyan kovácsolnak tőkét a konfliktusokból a legsikeresebbek? Miért alszik ki a tűz egyes párosok között, és miért marad meg másoknál? Joshua Wolf Shenk író-esszéista Kreatív párosok című könyvében lerombolja a magányos zseni mítoszát, és rámutat, hogy az emberi kreativitás legnagyobb eredményei együttműködés gyümölcsei. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.