A szerzők a világ 28 leggazdagabb országa, a globális GDP 85 százalékát adó államok adatait elemezték. Az egyik legszembetűnőbb probléma, amit értelemszerűen kiemelt a francia sajtó, például a Le Figaro is, a következő. Elvben, Németországban és Franciaországban ugyanaz az euró van érvényben. Valójában azonban a „francia euró” 6,8 százalékkal túlértékelt az ország tényleges gazdasági teljesítőképességéhez mérve, miközben a német euró 18 százalékkal alulértékelt ugyanezen kritériumok alapján. Ebből Németországnak elképesztő külgazdasági előnyei adódnak. 2016-ban Franciaország külkereskedelmi mérlege 19 milliárd eurós deficittel zárt. Németország viszont kolosszális, 261 milliárd eurós bevételi többletet ért el.

Az IMF nem csak az árfolyamot, hanem a bérszínvonalat és a demográfiát is vizsgálta. Németország népessége vészesen öregszik és abszolút mértékben is csökken. Érthető, hogy a ma még aktív generációk a nyugdíjukat akarják biztosítani, ezért relatíve keveset költenek, és sokat takarítanak meg. De az IMF szerint túl sokat. Jelenleg a német külső fizetési mérleg bevételi többlete a bruttó hazai termék 8,3 százaléka, holott a nemzetközi pénzintézet szerint 2,5-5,5 százalékos plusz is bőven elég lenne.

 Az IMF nem új problémára mutat rá. A dél-európai országok és főleg Görögország szerint az euróválság egyik fő oka a relatíve alacsony német bérszínvonal és az, hogy a németek keveset költenek. Ha több német turista utazna Görögországba, könnyebben kilábalhatna Athén a pénzügyi válságból. De lényegében ugyanerre a problémára mutatott rá Donald Trump is, amikor az USA-ba exportált, kiváló minőségű, de „pofátlanul olcsó” német autókról beszélt, mondjuk, nem túl diplomatikus formában.

Az IMF javasolja, hogy Németország hozzon a gazdaságot élénkítő intézkedéseket: a német bérek növelését és a lakossági fogyasztás fellendítését tartja kívánatosnak. Ebből az egész eurózóna profitálna. Franciaországnak, az eurózóna második legnagyobb gazdaságának viszont visszafogott bérpolitikát, főként a legalacsonyabb jövedelmek és a szociális juttatások csökkentését, továbbá a munkaerő iac rugalmasabbá tételét, vagyis a kirúgások megkönnyítését írja elő receptként. Tehát csupa olyan dolgot, amibe az előző elnök, Francois Hollande belefogott, de aztán bele is bukott.

Az új államfő, Emmanuel Macron más körítéssel, de ugyanezt a gazdasági filozófiát vallja. Igaz most ő megpróbálja rávenni a németeket arra, hogy ne csak a saját szempontjaikat, hanem az eurózóna egészének érdekeit is figyelembe vegyék. Hogy ebből lesz-e valami, az csak az őszi német választások után derül ki. De a tét nagy: a közös valuta csak akkor maradhat fenn hosszútávon, ha az euróövezet legfontosabb szereplőinek, sőt a periférián lévő, gyengébb gazdasággal rendelkező államok érdekeinek is megfelel. Ha nem, jöhetnek és jönnek is majd a populista forgatókönyvek, a nemzeti gazdaságok és valuták mindenhatóságáról, ahogy ezzel Marine Le Pen meg is próbálkozott a francia választási kampányban. Most nagyot bukott, de nem akkorát, hogy a primitív gazdasági nacionalizmus és populizmus örökre eltűnjön a politikai kínálatból.