Gyurcsány Ferenc az avatáskor. A politikának kell egy hely, amit koszorúzni lehet © AP |
A 2006 darab vasoszlopból, illetve rozsdamentes acélból készült mű egy emlékműpályázat első díját 2005 júniusában megnyerve készült el. A művet már a pályáztatás végén viták kísérték. Igaz, már az is sajátos, hogy csak a végén, hiszen ez arra enged következtetni, nem volt igazi társadalmi vita.
Ötvenhatos veteránok és jobboldali sajtóorgánumok kérték ki maguknak, hogy nonfiguratív mű készüljön 1956-ról, no meg azt is, hogy vasoszlopok szimbolizálják az embereket. Még olyan - eléggé üldözési mániás - érvelés is olvasható volt, hogy ez bizony politikai provokáció: az ék alakzatba rendeződő oszlopok jobban emlékeztetnek egy elnyomó haderő offenzívájára, mintsem az egységbe forrt nemzet megmozdulására.
Avatási ceremónia 23-án. A párbeszéd tere lehet © AP |
"A történet egyikünknek, az eseményekben személyesen résztvevő tanárától származik: 1956. október 23-án a Műegyetemtől a Bem szoborhoz tartó egyetemisták úgy haladtak együtt, hogy a provokátorokat kizárják maguk közül, ezért mindenki csak olyan valakibe karolhatott, akit ismert, akiben megbízott.
A közösség iránt érzett felelősség, az egymásba - és önmagunkba - vetett bizalom gondolata az, ami az általunk tervezett emlékművet inspirálta. Az egymásba karoló embereket, a zárt alakzatban haladó tömeget jelképezi az oszlopok által megjelenített forma" - fogalmaz az i-ypszilon csoport.
Kódolva volt (Oldaltörés)
Nos, a társadalmi egység gondolata bizony súlyos találatot kapott az elmúlt hetekben, s éppen az avatás napján, október 23-án pedig egy időre el is süllyedt. Van egy "ellen-emlékmű" is, a Műegyetemnél áll egy figuratív, az emlékműszobrászat 19. századi tradíciójához közelebb levő emlékmű is, amelyet szintén állami pénzből létesítettek (Csíkszentmihályi Róbert munkája).
A központi emlékműpályázat zsűrijében ott ült Körösényi Tamás szobrászművész, a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanszékvezetője is. A hvg.hu arról kérdezte, mit érez és gondol most, a keserű pillanatokkal tűzdelt avatás másnapján.
"Talán nincs most szükség emlékművekre" - tűnődik el kérdésünkre Körösényi Tamás, aki a bíráló bizottságban amúgy egy másik emlékműtervet támogatott, az Ebba Zernack, Sass Valéria, Wolfgang Fichter, Uwe Meier-Weitmar nevével fémjelzett, amúgy kétmilliós díjazásban részesült munkát.
"Mintha előre meg lett volna írva mindaz, ami történt. Mintha a kódolva lett volna a helyzetben" - utal az ötvenhatot övező társadalmi megosztottságra, és arra, hogy a város másik felén végül is egy másik munkát is fel kellett állítani.
Körösényi szerint ellentmondás feszül magában az emlékműkérdésben is. Egyrészt nem biztos, hogy múltba forduló, a visszanézésben elmerülő gesztusokra van most szükség, másrészt azonban társadalmi igény van arra, hogy történelmünk nagy történeteit köztéri művek beszéljék el. "Ennek a nyomásnak a politika pedig enged - mondja Körösényi -, és az élére áll egy ilyen kezdeményezésnek, hogy aztán kipipálhassa az ügyet."
Az egykori zsűritag egy érdekes kérdést is megpendít: mi az oka, hogy az i-ypszilon csoport művében és az "ellen-emlékmű" gondolatában bizony hasonlóság van? Csíkszentmihályi Róbert munkájában is éppenséggel oszlopok, valamiféle sztélék közül emelkedik ki a fő mondanivalót hordozó szoborcsoport.
A műveket esztétikai oldalról sok bírálat érte. Kosáry Domokos védelmébe vette a nonfiguraív ábrázolásmódot, de szomorú, hogy ezt kellett tennie. Ugyanis 2006-ban kicsit idejétmúlt esztétikai kérdés ez. Van azonban számos más, érvényes felvetés.
Az építészet ma aktuálisabb? (Oldaltörés)
A berlini Holokauszt-emlékmű építése. Jeltelen tér, ahol el lehet veszni |
"Más korba léptünk, ma az építészet vette át azt a szerepet, amelyet az emlékművek vittek korábban" - fogalmaz a fiatal szakember a hvg.hu-nak. Az új épületek a megformáltságban is gazdagabbak olykor (lásd például az egykori Felvonulási téren álló ING-székházat), másrészt elevenebben reflektálnak a környező esztétikai és társadalmi közegre.
Martinkó szerint nem igazán lehet a nagy történeteket egyetlen műben elmesélni. Izgalmas példát hoz: nem véletlen szerinte, hogy Amerika hosszú időn át nem volt képes új WTC-t emelni a régi helyére. A hiányt betölteni valamilyen rekonstrukcióval és közben újat is teremtve.
Szerinte a konszenzushiány az 1956-os emlékmű kapcsán azért is fájó, mert épp az emlékmű kellene, hogy segítse a megbeszélést, a kibeszélést. Olyannak kellene lennie, amely maga is a kibeszélés tárgya. Kérdés persze - teszi hozzá Martinkó - hogy túl a művön, mi magunk alkalmasak vagyunk-e most a párbeszédre; megvannak-e a szavaink hozzá.
Nos, október 23-án úgy tűnt, nem vagyunk alkalmasak. Talán újabb 50 év kell hozzá? Vagy csak egy igazi beszédhelyzet. A társadalmi párbeszédet, tisztázást segítő példaként - tesszük hozzá mi - mindeképpen tanulságos a berlini Holokauszt-emlékmű, amelyre egyébként némileg hasonlítani is akar a mi 56-os emlékművünk. A Peter Eisenman tervezte mű egy oszlopokból, vagy inkább tömbökből képzett jeltelen teret kínál fel, amelyben el lehet veszni, amelybe belépve szinte kénytelen gondolkodni a szemlélő. Ott 2711 betontömb, itt 2006 vasoszlop. Ilyen értelemben az i-ypszilon csoport munkája a trendbe illeszkedő is lehetne.
De csak "trendi" lett, nem trendalakító - legalábbis Martinkó szerint. Kissé papírízű a koncepciója, a helyválasztás sem szerencsés, mert sem az egykori Regnum Marianum templomra, sem a szomszédos Időkerékre nem reflektál. S félő, hogy úgy is felejtődik el, ahogy az Időkerék; érdektelenné válva lassan.
