Az 1946-ban alapított szabad geometrikus nemzetközi művészeti irányzat szellemében létrejött művek egy részéből a budapesti Kozma utca 13. alatt lévő épület egyik közösségi terében kiállítást rendeztek. A kiállítás filozófiája, hogy azokat a nyitott formákat, amelyek a MADI (Mozgás-Absztrakció-Dimenzió-Invenció) szellemisége jegyében születtek, a társadalom elől elzárt terekbe vigyék és az ott élők, az elítéltek számára is láthatóvá tegyék. „A művészeti esemény célja az volt, hogy a (…) műveken keresztül gondolkodásra késztessük a befogadókat kint a társadalomban éppúgy, mint itt bent a börtönben, amely egyébként ugyanúgy a társadalom része, mondhatni tükörképe.” (Részlet Dárdai Zsuzsa megnyitószövegéből.)

Kivételes alkalmakkor előfordul, hogy a börtönök zárt világa színészeket, zenészeket fogad be egy-egy órácskára, de a képzőművészetet Magyarországon eddig se nem hívták, se nem vitték a rácsok mögé. A rengeteg miérttel övezett kezdeményezés - két elhivatott ember jóvoltából - körülbelül féléves engedélykérő hadművelet után mégis létrejött. Van tehát két ember, akik kitartottak elképzelésük mellett, és bár a MADI szellemisége hatja át tetteiket, ez a filozófia mégis kényszerűen elhalványul egy olyan helyzetben, ahol minden dolog, minden szabály és fogalom, amit eddig a szabadságról, bűnről, nyitott és zárt dolgokról tudni véltünk, értelmét veszti. A börtön magas, rés nélküli falain belül még a fény, de az idő sem az általunk megszokott módon létezik.

A foglalkozás előtt párosával, oszlopba rendeződve, őrökkel kísérve elindult a kis csoport a zárkák, rácsok sűrű sorfala elől, hogy megtekintsék a kiállítást, majd rövid kirándulásukat folytatva a könyvtár előterébe értek - alkotni. Elindultak és egyszerre lépkedtek a bent töltött évek során tulajdonságaikat vesztett emberek. Mintha csak szürke textilbe bújtatott bábuk lennének, akiknek egyforma börtönruháján a szív fölé az van írva: Budapest, és akik eltompult, fénytelen tekintettel bűnhődnek a tetteikért, várva a szabadság pillanatát, miközben pontosan tudják, se kint, se bent nincs már esélyük az újjászületésre.

A kiállítást egyszerű módon, az akaratlanok nyugalmával tekintettük meg, óvatosan tapogatva a határokat az értelmezhető és a látott dolgok között. Mert igénnyé vált, így arról beszélgettünk, mi mire hasonlít, az egyik objektről például valakinek a kiszámíthatatlan élet jutott eszébe. Ezt követően Saxon Szász János tartott a kiállításhoz kapcsolódó néhány órás foglalkozást. Maradandó élménnyé vált mindenki számára. Annak is, aki kintről jött, de annak is, aki már hét évet letöltött büntetéséből, vagy annak, akinek a 3650 napból még 2920 hátra van. A zárkák élhetetlen, gyötrelmesen lepusztult magányvilága után az asztalra került több tucat színes papír és a külön engedéllyel használatba vehetett ollók, ragasztók mint varázsszerek kerítették hatalmukba a foglalkozáson résztvevőket. Alkotás közben a kinti és benti egyén pillanatokra egyenrangúvá vált, emberré, aki küzd a formák és színek erejével, aki ebben a kontextusban döntéseket hoz, megoldásokat, harmóniát keres, aki a színek pszichológiájáról kérdez. Jó lenne, ha többször jönnének - mondja Csaba, a velem egykorú fiú, majd tovább ragasztgat.

Volt két óra hossza, amikor nem várt, de nem is remélt módon tört elő mindenkiből a kreatív energia, a színekkel, formákkal végzett félénk tettlegesség. Valamilyen megélhető autonómia. Vagy a szabadság volt ez ebben a sokszorosan körbekerített, és hermetikusan le- és elzárt világban? Néhány percnyi minden embernek kijáró élet.

A foglalkozást beszélgetés zárta, nem megrendezetten, csak az igényekből fakadó spontán módon. Majd az elítéltek újra párosával oszlopba rendeződtek, és elhagyták azt a teret, amely a szabadság pillanatait - a facsipeszekkel kifüggesztett alkotások által -- talán néhány hónapig őrzi még. Szocializált énünk viszontlátással és kézfogással búcsúzott az elítéltektől, de nem tudtuk felfogni, hogy egészen pontosan, ebben a helyzetben mindez mit is jelent.

Baglyas Erika