A húszévesen valamirevaló VHK koncertet ki nem hagyó, rendesen sörrel, kannásborral, „kisvalamivel” melegítő harmincas felnőtt ember már az érkezésnél úgy veszi észre, hogy langyos tétovaságával nincs egyedül. A Petőfi Csarnok előtt túlnyomórészt hozzá hasonlatos ex-punk alakok és alakulatok nézelődnek, majdnem mindenki józan és halkszavú. A beengedés is rendben zajlik, sehol egy valamirevaló kidobó-punk konfliktus. És hol vannak a megvadult gimnazista csajok? A belső térben dohányozni tilos, a sör ára, mint a Liszt Ferenc téren. Mindenki duruzsol, türelmesen várakozik. Az első sokkszerű élmény a csengőhang, amely figyelmeztet: mindjárt kezdés.

Vágtázó Életerő Gyengélkedés? © grandpierre.hu

A harmincas felnőttnek nincs is kedve előre menni, megáll a keverőpult mögött. A következő sokkszerű élmény, hogy a zenekar játszani kezd, és a felnőtt ember nem érez semmit. Nem, ez így nem igaz: azt érzi, hogy ami a színpadon történik, az nevetséges. Tizenöt évvel ezelőtt felajzva, részegen, világot átölelő hevülettel még elhitte, hogy Grandpierre Attila sámáni erővel bír, aki egy karpörgetéssel elzavarja az esőfelhőket a Hajógyári Sziget fölül. Ma már nem hiszi. És azt sem hiszi, hogy a hamis éneklés, a zéró hangszeres tudás és a permanens kakofónia egy anno nagylemezeket kiadó zenekar esetében elintézhető annyival: a VHK-érzés nem a zenéről szól. Mert ha nem arról, akkor meg miről?

A spontaneitást meg az őszinteséget szokták még emlegetni – na igen. Ezek régen talán igazak is voltak, még az ősidőkben a „lyukban”. Most azonban nagyon úgy fest, hogy a VHK is beleesett abba a csapdába, hogy aláírta az üresen hagyott rubrikát saját történetének végén. Nem kellett volna. Aláíratlanul valamit megőrzött volna a világmindenséget állandóan számon kérő, extatikus punkzenekar imidzséből. Így viszont csak a kongó koncertterem és a hazakullogó középkorúak ásítása maradt utána.  

KA