1950-ben Magyarországon tombol a kommunista inkvizíció, Márai naplóinak szinte minden oldalán szapulja a kommunizmust. A szerző e korra vonatkozó társadalom- és mentalitástörténete démoni színekben ragyog: szerinte a bolsevizmus az ördög legszemélyesebb találmánya. Többször idéz János evangéliumából, Jézusról megállapítja, hogy legtöbbször nyállal gyógyított és alapjában véve sértődékeny volt.

Márai helyzetbe hoz egy témát, majd könnyed mozdulattal elereszti, hogy aztán néhány bekezdés múlva visszahozza, folyamatosan reflektálva. E szövegek sem nélkülözik a bédekkeríró reflexeit: folyton összehasonlítja Budapestet dél egyes vidékeivel: „Sorrento most Óbuda számomra” - írja. Van valami bizarr abban, hogy Márai szegényen, kopott ruhában a paradicsomi tájak narancsligetei között sétál, minden nap fürdik a tengerben, miközben azt olvassa az újságban, hogy Truman mérnökei hozzáláttak a hidrogénbomba gyártásához.

Márai Sándor © www.mek.oszk.hu

Az útinaplónak sem utolsó jegyzetekben nemcsak a havas Vezúvot írja le költőien, de Nápoly utcáit is lobogó színekkel festi meg. Márai, mint egy tanár, oktatja is naplója olvasóját, miközben művészettörténeti „kis színesekkel” is szórakoztat: megtudhatjuk, hogy Michelangelo hatezer dukátot kapott a sixtusi kápolna freskóiért. Emellett kitartó olvasóit anekdotákkal, viccekkel, újságcikk-kommentárjaival, és politikai kiruccanásokkal is megjutalmazza.

Kétségtelen, hogy az 1950-es az egyik legkeményebb naplója. Nem ebben a visszaemlékezésében ír először a „bosszúálló zsidókról”, de ezúttal hónapról-hónapra emeli a tétet: egy helyütt a zsidóságról mint büntetőexpedícióról értekezik. Ugyanakkor ő az, akit a nyilas emigráció lapjaiban az egyik első számú ellenségnek titulálnak. Márai az, aki megvetéssel ír Németh László „mélymagyar kategóriájáról” és a nyilasokat gyilkos csőcseléknek nevezi. Tegyük hozzá: Márai szinte mindenkit kioszt, hívő létére az egyházat is. Azt írja Posillipo lejtői felett, hogy csak a kereszténység hiányzik az egyházból, de „megtalálja” Jánost is, a Jelenések íróját, akit egy jól értesült újságíróhoz hasonlít. Nem egy helyen úgy tűnik, mintha Nietzsche túlzásait idézné. Elismerésünkbe tanácstalanság vegyül: rossz mondatokra semmilyen körülmények között nincs mentség.

Az 1950-es és 1951-es napló kánonszaggató gesztusok egymásutánja: Petőfit a legkínosabban túlbecsült jelenségnek tartja, de Adyt sem szereti. Odáig megy, hogy Petőfit hol Révaihoz, hol Déryhez hasonlítja, szánalmasnak nevezi, erotikáját pedig undorítónak titulálja. Miközben a Toldit olvassa, kijelenti: „Nápoly előtt vidékiesebb Toldi, mint Nagyfaluban”. Sőt, Toldi nápolyi passzusairól azt írja, hogy „híg fos”. Ha már ilyen sommás megállapításokat tesz, nem ártott volna, ha precíz marad: a fos eleve híg. Márai az utolsó nagy írónak Krúdyt tartja: ezzel mintegy leírja Kosztolányit, Hevesi Andrást, Babitsot, Karinthyt.

E kategorikus kijelentések zavaróak, főleg azért, mert a szerző adós marad a magyarázatokkal. Alaposan beolvas Illyés Gyulának, aki „sunyin azt hiszi, hogy majd negyedórával a zárás előtt ír a vörös rezsim ellen egy verset, s ezzel igazolja magát”. És tényleg: Illyés hamarosan megírja az Egy mondat a zsarnokságról című zseniális versét. Kodályt sértett és hiú embernek festi le, aki „együtt tunkolt a bolsevistákkal”. Bartókot hozza fel ellenpéldának, „aki idejében felrúgott mindent, míg Kodály idejében zsebre tett mindent”. És lőn: Kodály lefüggönyözött pártautókkal járt 1956 után is.

Márai jóstehetség is volt, ezt számos szinte liturgikus hangsúllyal írt naplóbejegyzése bizonyítja: „Nem hiszem, hogy életemben hazajutok még.” És igaza lett, az elkövetkezendő 39 évben nem utazott Magyarországra. Pedig már csak egy évet kellett volna várnia a szabad választásokig és két évet az oroszok kivonulásáig.

Poós Zoltán