Miskolci Szimfonikus Zenekar
Ránki Dezső – zongora
Karmester: Kovács László
március 8., Művészetek Palotája

A Miskolci Szimfonikus Zenekar évtizedek óta működik hivatásos együttesként, több mint negyedszázada Kovács László vezetésével. Én körülbelül öt éve figyelem őket, és eddig mindig olyan teljesítményt nyújtottak, amely egy „nem rossz” zenekartól elvárható: lelkiismeretesen betanulták, tisztességgel megszólaltatták a műveket, de hiányzott a lelkesedés, a játék öröme. Egyfajta befeléfordulás jellemezte őket, de már akkor is érezhettük, hogy ez nem felkészületlenségből fakad, hanem inkább bátortalanságból.

Kovács László

Miskolci Szimfonikus Zenekar

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, a Szimfonikus Körkép keretében tartott hangversenyen viszont – óriási meglepetésre – professzionális módon, csak a csúcszenekarokéhoz mérhető magas színvonalon játszottak, klasszisokkal jobban, mint tavaly, szintén ebben a sorozatban. Tudjuk, hogy mellékesnek tűnik, de sok múlik az önbizalmon.  Ez érződött a koncerten. Lehet, hogy eddig is tudták, amit itt nyújtottak, de most nagyon „odatették” magukat. Soós Gábor koncertmester mára érett olyan vezetővé, aki „belülről” mozgatja, inspirálja, irányítja a vonóskart. A hangzás alapját ők jelentették, masszívan, együttes erővel tartották a zenekari állványzatot.

A műsor is jobban illett az együtteshez, mint tavaly. A nyitó szám, Weiner Leó 1931-ben komponált, op. 18 számot viselő Szvitje például kiváló cégérként jelezte: a zenekar – a Hungarotonnál megjelent lemezei révén is – Weiner Leó szimfonikus életművének újra-felfedezője és legjobb ismerője. Ráadásul ez a szimfóniaszerű mű fantasztikusan van hangszerelve, csodásan szól; zenekar nem is kívánhat alkalmasabb alkotást színeinek bemutatására. Zenetörténeti szempontból érdekes volt hallani azokat a hangulatokat-motívumokat, amelyek Bartók bő tíz évvel később írt zenekari Concertójában visszhangoznak.

Mozart B-dúr zongoraversenye (K. 450) nem volt jó választás; úgy érzem, nem illenek a zenekarhoz a bécsi klasszikus szerző törékeny dallamai, patikamérlegen kimérendő hangsúlyai. Miért kertelnék: unalmas volt ez a mű, nemcsak miattuk, hanem Ránki Dezső avítt, sokszor romantikus pedál-zengetéssel feldúsított hangzatai miatt is. Ránkit nagyra tartom – Dukay, Satie, Liszt négykezes-kétzongorás műveiben egyedülálló interpretációkat tett le az asztalra feleségével, Klukon Edittel karöltve –, de ez a Mozart-játék 2010-ben számomra erőtlen, humortalan, túl nagy szerepet kap benne a rutin és a hagyomány.

A szünet után felhangzott Elgar-mű, az Enigma-variációk ismét a telt, egységes, összeérett zenekari hangzás eszményi megnyilvánulása volt. A kilencedik, Nimrod alcímű variáció, a zeneirodalom egyik elérzékenyítő varázslata ma is a miskolci zenekar hangjaival szól bennem.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely