A megkérdezettek három kérdésre válaszoltak: 1. A műtárgypiac jelenleg a válság elején, közepén vagy végén tart? 2. Ebben a helyzetben eladni vagy venni érdemes, másképpen szólva az eladói vagy a vásárlói hajlandóság-e az erősebb? 3. Elképzelése szerint milyen stratégiával mozdítható ki a piac a holtpontról?

Erdész László galériatulajdonos (Erdész Galéria):

1. Minden jel arra mutat, hogy a válság elején tartunk. A külföldi műkereskedelem ugyan működni látszik, de az is ingatag, nem mutat stabil képet. Csak éppen -- a hazai viszonyokkal ellentétben -- akiknél van pénz, azok hajlandók is költeni műtárgyakra, ebből pedig itthon semmit sem látunk.

2. Szívesebben adnak el, mint vesznek az emberek, de továbbra is csak emelt áron hajlandók megválni a tulajdonuktól. Úgy működik minden, akár az ingatlanpiacon: kevés realitásérzékkel. Nehéz szembesülni azzal, hogy a féltve őrzött családi kincs közel sem ér annyit, mint amennyit remélnek érte, mivel a vevőknek egyszerűen nincs kedvük, hangulatuk vásárolni.

3. Nincs ötletem, mert előbb a gazdaságot kellene rendbe tenni. A műkereskedelem mindig kiszolgáltatott a gazdaságnak, a legtöbb vásárló anyagi helyzete erősen függ a gazdasági környezet állapotától. Amíg ott nem találnak megoldást, nem könnyű beindítani a műtárgypiacot.

Jurecskó László művészettörténész, galériatulajdonos (MissionArt Galéria):

1. A fél év eseményeinek tapasztalatával úgy látom, hogy a válság közepén vagyunk. A Műgyűjtők éjszakája és a Falk Art Fórum is kevés látogatót vonzott, és az árverések eredményei sem cáfoltak rá a borúlátásomra. Galériában is csak a kivételes kvalitású képekre akad érdeklődő, de azokat is csak nyomott áron lehet értékesíteni. Megfordult a világ, már nem a galériás mondja meg, hogy egy kép mennyibe kerül, hanem a vevő határozza meg azt az árat, amennyit a műért adni hajlandó.

2. Nem látok aktivitást sem az eladók, sem a vásárlók részéről. Az eladók normális árak híján visszatartják a műtárgyakat, amíg csak lehet. A legutóbbi Tóth Menyhért-kiállításunkra a legjobb műveket úgy vettük át, hogy nem értékesíthettük őket. Akinek nincs eladási kényszere, az a jobb időkre vár. Ha valami mégis a piacra ömlik, az a gyengébb minőség. Ez az időszak a vevőknek kedvez, mert az árszínvonal jóval alulmúlja az elmúlt évekét.

3. A felspannolt aukciós áraknak ma a feléért sem lehet eladni, ezért erősen megingott a bizalom a műtárgypiacban. A válság hatására az emberek meggondolják, hogy mire adnak ki pénzt. A legfontosabb a bizalom visszaszerzése lenne, hogy az emberek elhiggyék, jó helyen költenek, ha műtárgyat vesznek. Mivel sem az aukciósházaknak, sem a galériáknak nem hisznek, ezért maguk a gyűjtők házalnak, „csencselnek” a képekkel, holott az lenne a normális, ha azok eladásával egy kereskedőt bíznának meg. A kortárs alkotásokat is a műtermekből vásárolják, mert a megélhetésért küzdő művészek jóval a galériás árak alatt adnak el. Nincs más választás, mint előremenekülni, minél több eseménnyel és új művészekkel folyamatosan fenntartani a figyelmet.

Perlrott-Csaba Vilmos: A Fűrész utca a Keresztheggyel. Abigail Galéria, 30. Jubileumi árverés, leütési ár: 15 millió forint

Műértő

Barabás Lajos, pénzügyi tanácsadó, műgyűjtő:

1. Még mindig a gödör alján vagyunk, mivel még nem jelent meg érdemi kereslet a piacon. Néhány kiemelkedő műtárgy tartja életben a műkereskedelmet, de azok is jóval olcsóbb áron, mint korábban. Ha a szlovákiai helyzettel hasonlítom össze a magyarországit, ott az árak sokkal alacsonyabbról indultak, és most feljebb is mentek, mint nálunk. Bár ott nem volt tapasztalható a miénkhez hasonló intenzív fejlődés, mégis egészségesebb viszonyok alakultak ki. A kortárspiacot néhány jótékonysági rendezvény is összezavarta, hiszen akár fillérekért bármihez hozzá lehetett jutni, a gyűjtők pedig nem ismerték ki magukat a szélsőséges árak között.

2. A vevő pozíciója ma lényegesen kedvezőbb, hiszen múzeumi színvonalú műtárgyakat lehet elérhető áron megvásárolni. Ugyanakkor a válság megkérdőjelezte, hogy valóban tekinthető-e befektetésnek a műtárgy, mert az utóbbi időkben erre semmilyen bizonyítékot nem láthattunk: a műalkotásokon inkább veszíteni, mint nyerni lehetett.

3. Amíg alapvető szociális problémák vannak az országban, addig nem lehet számítani a műtárgypiac fellendülésére. Igaz ugyan, hogy az egykulcsos adónak köszönhetően néhol komoly jövedelemtöbblet képződik, ami feltételezhetné a vásárlási szándékot, de egyelőre nem látjuk, hogy ezt hol fogják elkölteni. Még az sem biztos, hogy belföldön, nemhogy a műkereskedelemben. Valamilyen módon vonzóvá kell tenni ezt a világot, a pénzköltés alternatívájaként megmutatni. Jelenjen meg az igény a gyűjtésre a középrétegekben is, ez a csoport ugyanis eddig alig fordult meg a piacon. Kínálatot, választékot kell mutatni, rendezvényekkel, kiállításokkal, amelyeknek a híre azokhoz is eljut, akikkel a galériákban eddig nem találkozhattunk. A kortárspiacon pedig megoldás lehet, ha külföldi művészekkel korrigáljuk a magyar művészek árait. A kettő egymás mellé téve megmutathatja a reális értékeket.

Hernádi Miklós szociológus, műgyűjtő:

1. A válság közepén tartunk, és még az sem kizárt, hogy visszaesünk. Vége a jóléti államnak, csak a leggazdagabbak tudnak részt venni a műkereskedelem életében, ők viszont olyan kevesen vannak, hogy azt egyedül nem tudják fenntartani. Az elkölthető jövedelmek zsugorodnak, és nem vagyok biztos abban, hogy a helyzet nem lesz rosszabb.

2. Ha valóban folytatódik a krízis, akkor most nem érdemes venni, mert még olcsóbb lehet. Eladni pedig azért nem, mert nekünk is többe került, amikor megvásároltuk, miért is kéne most megszabadulnunk tőle. Persze van más megoldás is. Cut your losses, mondják a tőzsdén, és ez igaz lehet a műkereskedelemre is: csökkentsd a veszteségeid. Vagyis ha most eladsz, lehet, hogy kevesebbet veszítesz rajta, mint jövőre. Szétpukkadt az a mítosz, hogy a műtárgy jó befektetés, a látványaukciókon túl a valóságban sokszor a feléért sem lehet eladni, mint amennyit pár éve adtak érte.

3. A művészeknél úgy látom, hogy új műfajokkal próbálkoznak, ahol szűz árakat határozhatnak meg. Lehet, hogy be kellene vallani az ostromállapotot, és minden tupír nélkül, bármilyen áron eladni. Három éve végzett fiatal festők nem kérhetnek annyit, mint amennyibe egy Benczúr-kép kerül. Ez képtelenség. Persze kérhet olyan árat, amekkorát akar, de ezzel nem fogja beindítani a saját piacát. Ám az is lehet, hogy az egészet egyszerűen el kell felejteni.

Pőcze Attila galériatulajdonos (Vintage Galéria):

1. A magam területén tavaly év vége óta fellendülést látok, amiben a novemberi Art Fair vásárnak is szerepe van. Más galériás nevében nem beszélhetek, nálam a gyűjtők aktívabbá váltak az elmúlt hónapokban.

2. Változott a piac, az értékek eltolódtak, a korábbiakhoz képest nem ugyanazok a vevők, és nem ugyanazt keresik. A válság a műkereskedelemnek azt a területét, amellyel a galériám foglalkozik, kevésbé érintette - igaz, évekkel ezelőtt nem is volt akkora boom a fotók terén, mint a festménypiacon.

3. Nyitottabbá kell válni, ki kell lépni a helyi párbeszédből. Külföldi műveket és művészeket kell Magyarországra hozni, a magyar galériáknak pedig minél többet szerepelni külföldi vásárokon. Meg kell találni azt a területet, ahol nemzetközi nézőpontból is relevánsat tudunk mutatni, az Art Basel tapasztalatával pedig úgy látom, hogy a fotó és a konceptuális művészet ilyen.

Gréczi Emőke