Tony Scott rendező úgy élte életét és halta halálát, mint filmhősei. Fegyelmezetten, ahogy filmjei is fegyelmezettek, mivel azt a káoszt, amit a túlpörgetett képsoraiban arra használt, hogy a feszített néző idegein hárfázzon, csakis fegyelmezetten építhette fel. Patikamérlegen kereste egy-egy snitt minimális rövidségét, hogy már-már tudatküszöb-kísérletet folytasson rajtunk. Amint felfogtuk, vagy csak megsejtettük, mit látunk, már lépett is tovább.

Tűzben edzett férfi - 2004

moviesonline

Egyik klausztrofóbiás szuperplánból a másikra ugrott, merészen megcibálta a kamerát, egymásra exponált, alulexponált, keresztbehívott filmtekercseket, megállította, felgyorsította, lelassította a stroboszkóp ritmusú képsorait. Ennyi vágást senki más nem használt a filmjeiben – értelemmel.

Mondhatnánk, ezt csinálja minden agyoneffektezett akciófilm. Kritizálták is korai filmje miatt, a David Bowie, Catherine Deneuve, William Defoe és Susan Sarandon szereplésével leforgatott vámpírmozija, az Éhség (Hunger - 1983) után, ahol arra húzta a száját a kritikus szakma, hogy a stílus fontosabb a 39 éves angliai rendezőnek, mint a történet.

Jerry Bruckheimer nem értett egyet, és amikor meglátta Scott Saab reklámfilmjét, ahol egy gépkocsi sofőr és egy vadászpilóta versenyre kelnek, rögtön tudta, ki segíthet abban, hogy végre megszabaduljon a lomha és szépelgő filmnyelvtől. Egészen pontosan az történt, hogy Bruckheimer pár héttel korábban egy vadászpilóta toborzó hirdetést pillantott meg valamelyik magazinban, ahol a pilótasisak sötét rostélyán egy elsuhanó F-16-os tükörképét látta. Erről egy film jutott az eszébe, a filmről pedig fájdalmas rendezőhiánya, a Saab reklámról pedig a megváltás Scott személyében. Felkereste Tony-t, aki először vonakodott, majd elkészült a Top Gun (1986), a 350 millió dollárt kereső csúcssiker.

Tehát csak ne mondjunk olyasmit, hogy a fiatalabb Scott testvér (aki felfedezésekor bátyja, a később Oscar-díjas Ridley reklámcégének dolgozott) öncélúan effektezett, mert hatalmasat tévedünk. Akkor is tévedés volt, ma is az. A mai sebesség és szürreál-akciófilm koreográfia hóbortját a Mátrixból csapolja le minden epigón, míg Scott stílusmerészségének lényege merőben más: nem fogott rajta az idő.

Száguldó bomba - 2010

moviesonline

Az online videó letöltésekkel megmérgezett közönség túlságosan is felkészült és türelmetlen. A film lassúsága megengedett gyakorlat ugyan, de mi, a nézők, nagyon nehezen bocsájtjuk meg ezt. Lehet festőien szép és krémes is, de giccsnek nézzük a csínosat, amióta remegő mobilokkal rögzített darabos nanofilmeken vihorászunk munkaidőben. Még a telefonok kijelzője is belepofázik a mozi civilizáció törvényeibe, hiszen néhány éve otthonosabban érezzük magunkat a tenyérnyi képernyőkkel mint a nagyvászonnal.

Ezrek elvéreztek az új képvilágban – itt van mindjárt Terry Gilliam az óriások közül – de Tony Scotton nem fogott az idő. Film maradt a filmje, értelmet és igazolást talált az izgágasága, a mérete, hiszen az ő mániákusan és kegyetlenül egymásra halmozott snittjei még ie. 20-ból származnak – iPhone előtti második évtizedből, az 1980-as évekből.

Scott tudósa a káosznak, és a hemzsegő elemeket mint egy patológus tudta szétválasztani és összeilleszteni. Kristály tiszta tohuvabohu, amitől az akciójelenetekben tényleg darabokra esik a világ és csak a feszes állkapcsú, végtelen önuralmú hős képes összetartani. Csak hallgassák meg, mit mond a Száguldó bomba (Unstoppable 2010) elszabadult mozdonyának forgatásáról.

Minimum a rendszer(telenség) uralmában osztozik a főszereplőkkel, amit a fegyelmen túl csak öntörvényűséggel hajthatott végre, mint „öntörvényű filmhősei, akik saját játékszabályaik szerint néztek szembe a halállal”, írja nekrológjában a Los Angeles Times. Talán Tony Scottról mintázta Quentin Tarantino forgatókönyvében, a Tiszta Románcban (True Romance, 1994) a főhős figuráját (Christian Slater), aki előállítja az apokaliptikus maffia leszámolásokat, és élve, mosolyogva keveredik ki belőlük - ezt is megrendezte.

Beverly Hills-i zsaru II - 1987

moviesonline

Meglepődtek a környezetében a színészek és producer kollégák, ez az egyik legfőbb érdeklődése a világsajtónak. Ugyan sokat panaszkodott hát- és csípőfájásra a napokban, idézik fel a kollégák, de a vad motorozó-sziklamászótól mást nem vártak, mint sportsérüléseket. Jókedvvel töltötték az elmúlt napokat, terveztek, készültek a Top Gun második részére, narkó csempész akciófilmekre.

Cruise lassan reagált a halálhírre, s akár valós, akár álszent búcsúzása, kiérezni belőle, hogy Scott az ő számára inkább teremtő semmint rendező. Persze, hogy az. A Top Gun eredményeképpen kapott Tonytól örök állampolgárságot a legdrágább filmesek köztársaságába. Ahogy Eddie Murphy is (Beverly Hills-i zsaru 2, 1987), vagy Denzel Washington (Tűzben edzett férfi, 2004). Mi nem ismerjük sem ebben az országban, sem Európában igazán azt a színész (sztár?) hűséget, amit ők az útlevelet átnyújtó rendezőik iránt. Ezek a filmcsillagok ugyanis márkák, nagyon pontosan, tökéletes időzítéssel elégítették ki sikerfilmjükben azt a pillanatnyi igényt, amit senki más – Cruise a lázadó gépmadárral és motorral, Murphy a pimaszságával, Washington a romantikus kegyetlenségével. Ehhez nem rendező kell, hanem teremtő tudomány.

Egyelőre az egyetlen megértő gondolatsor egy rendezőtől érkezett, akinek producereként játszott teremtő szerepet. Joe Carnahan az A-Team tévésorozat rendezője kioldotta az ördöglakatot: „ha tényleg végső stádiumban járt, pontosan így fejezte volna be életét: grandiózusan és szembenézve a halállal, nem vonakodva. Nem várakozva. Elibe menne.”

És hol máshol tenné, mint egyik filmszereplője hátán? A Vincent Thomas híd, ahonnan levetette magát a Los Angeles-i öbölbe, felbukkant a Száguldó bombában és a Gyilkos számok (Numbers, 2005) sorozatban. Precízen mindenkinek búcsúlevelet hagyott.