A mai újságok egy szóval sem említik, hogy eltávolították volna a Nemzeti Színház éléről Alföldi Róbertet, és mivel a Mokkában sem mondtak ilyet, ez akár hivatalosnak tekinthető.

Miért kellett volna kirúgni őt? Hát, azért, mert a Nemzetiben most éppen Tony Kusher Angyalok Amerikában című művét mutatták be, amiről köztudott, hogy az összes férfi szereplő nemcsak hogy meleg benne, hanem ezt manifesztálják is különböző interaktív helyzetekben. Szóval, már megint egy melegfelvonulás, de ezúttal abban a térben, ami nem erre való, tejóisten.

Alföldi az elmúlt időkben azt csinálta, amit a legjobban szeret: színházat. Egy dolog az üzemszerű működtetés, egy másik pedig a koncepció és a tartalom. Alföldi az előbbit megoldotta, a koncepcióból életre kelt a színház. Csinált olyat is, amit már kicsit nem szeret, például arról nyilatkozni, hogy kitölti a szerződésében meghatározott időt, és újra pályázni fog.

Kiss-Kuntler Árpád

Ez azt jelenti, Alföldi semmilyen engedményre nem hajlandó, ha az általa kitalált színház-szisztémáról van szó, és bár a helyzetet kissé bonyolítja, hogy nem magántársulatot, hanem a nemzet színházát vezeti – aminek fenntartásáért az állam is sokat tesz, annak ellenére, hogy még jelzésszinten sem látja viszont a színpadon azt, ami szerinte egy nemzeti színház dolga -, és jól teszi. Egyébként meg, az államtól meglepően korrekt eljárás, ha nem rúgja ki. Humánus és nemcsak rajongóknak kedves okos döntés, különösen annak ismeretében, hogy elég sokáig fárasztották Alföldit, mielőtt a szákba emelhették volna.

Az nem életszerű, hogy Alföldi azért marad a helyén, mert felfedeztek benne valami olyasmit, ami az egyéniség hangsúlyozásáról és a sérthetetlenségről szól. Vagy mondjuk azt, hogy Alföldi az önálló karakternek még az utolsó azonosítható korából itt maradt és valami egyedit megvalósító művész. Úgy néz ki, mint egy gyerek, aki soha nem akar felnőni, mert a csak felnövés a színházban semmire nem jó, kihívóan és megkülönböztethetően öltözik, miközben biztonságosan mozog egy többnyire üres, a kritikusai szerint hiába való, ám nagyon is áttekinthető térben, amiben új, fontos és klasszikus kulturális relációk jöhetnek létre. Az Angyalok Amerikában bemutatójának idején, a múlt hét végén két napig konkrét fizikai és spirituális átjárhatóság működött: a szomszédos Művészetek Palotájában utoljára volt látható Robert Mapplethorpe kiállításáról egyenes, logikus út vitt át a Nemzeti Színházba.

Az Angyalok Amerikában abban az évben játszódik, amikor bebizonyosodott egy új nem, egy új nyelv használatának kudarca, sokkal gyorsabban, mint az előtte sok ezer évig használt régi alkalmatlansága. A darab – amelynek előképe az HBO-n futott minisorozat - konkrétan 1985-ben játszódik, Ronald Reagan elnökségének negyedik évében. Az első felvonás nyitóképe egy zsidó temetési szertartás, a második felvonás a peresztrojkát üdvözlő zagyva beszéd. Az előbbi feladója egy rabbi, a másiké a világ legeröregebb bolsevikja, két toposz, akikre ebben a világban mindig lehet számítani. Mindketten biztató, reménykeltő beszédeket mondanak – mindenféle értékes következmény nélkül.

Reagan a nyolcvanas évek három embere közül az egyik, akinek jelentős része van a Gonosz Birodalma (ő nevezte így a Szovjetuniót) felszámolásában. A móresre tanítás helyett a kifárasztás, a megvetés és a szarkazmus volt a módszere. 1981-ben vette át a padlón lévő országot, és amellett, hogy tisztázott bizonyos adható, de nem garantált jogokat az emberi életről, átnyújtott egy kis ijesztgető csomagot is kis zöld emberkékből és partra szálló szovjet katonákról. Amerika felszabadult, boldog volt, félt, és kiutat keresett. A másik kettő: II. János Pál pápa, aki Lengyelországot a szocializmus ellen fordította, és Margaret Thatcher, aki újrafényezte a kapitalizmust, nem törődve a munkálatokba sokan és gyorsan belehalókkal.

Kiss-Kuntler Árpád

Egy volt színész, a zakója felső zsebében a legendás végszókártyákat a legválságosabb helyzetekben előrántó amerikai elnök, a katolikus egyház feje, plusz a Vaslady: ez a nyolcvanas évek szupercsapata, és nincs világpolgár, aki ne reménykedett volna abban, hogy ők hárman kiválóan lemenedzselik a reményt adó projektet. Csakhogy az új világ építése közben mérhetetlen tömegű vérző, nedvedző és fulladozó törmelék keletkezett, azt bizonyítva: a nagy, átalakuló rendszerek semmilyen hatással nincsenek az egyes emberek életére, például nem képesek boldogságot osztani a boldogtalan emberekből álló családoknak.

Megjelenik a legtöbb metafora elővezetésére alkalmas meleg-szerelem is. Leginkább, sőt: teljes egészében az. Az előadásban minden férfi szereplő meleg. Sokan abban reménykedtek, az egyneműek közötti kapcsolat alternatívája a több ezer éve működő – valójában: nem működő – kapcsolatoknak. Csakhogy a meleg lét problémái lényegesen gyorsabban derültek ki, mint a heteroszexuális kapcsolatok összes csődje. Ebben része van a melegekkel kapcsolatos, az új attitűdöt bemutató, intim és felzaklató híreket közlő médiának, benne van az új rejtélyes betegség, az AIDS megjelenése, de főleg benne van az, amiről az előadás szól: a remény ugyan a felismerés küszöbe, amin talán át lehetett volna lépni, de a megismerés és az elfogadtatás megvalósíthatatlan távolságban van.

Minden sikeres és elmesélhetetlen történet – amilyen akár az Ulysses, a Tavaly Marienbadban vagy éppen a Ponyvaregény – attól működik, hogy attraktív keretbe foglalták: Andrei Serban, a Nemzeti Színház teljes technikai arzenálját mozgatja, méghozzá szó szerint. Serban rendezései filmszerűek, de a végeredmény minden esetben színház, soha nem egy film. Az Angyalok Amerikában majd négy óra hosszú, és egy perccel sem tűnik kevesebbnek. Van benne néhány – még – nem működő frázis, de az ötletek többsége életre kel: maradandó az a kép, ahogy a darab béli anyaszerepekben remek Udvaros Dorottya abortusz-pózban ül.

Kiss-Kuntler Árpád

Az állandóan mozgó, izgága térben ezúttal is a Nemzeti önálló zsánerű művészei játszanak: Kulka János, László Zsolt, Söptei Andrea, Udvaros Dorottya, az elfogódott válium angyal, Tenki Réka, és a színház új sztárja, Szabó Kimmel Tamás. Szabó Kimmel ebben az előadásban, ebben a szerepben bizonyos szempontból jobb és informatívabb, mint Hamletként: amit mond, ahogy mondja, és amit csinál az néha lényegesebb, átütőbb és felfoghatóbb, mint a sok más szerepbe átlépő többi színész játéka. Visszajött a való világba Stohl András, ez a korábban túltengő, rendkívül népszerű, ám a népszerűségét egy átmulatott éjszaka után néhány perc alatt leromboló tehetséges színész: a börtönbüntetése letöltése után újra fontos szerepe van. Játszhat megint, és él vele.

Minden előadásnak az értelme, ha van katarzis. Az Angyalok Amerikában katarzisa, mint az orgazmus a legvégére maradt, amikor a házibulikat és a csapatépítő tréningeket feldobó YMCA dallamára a meghajlásra bejönnek a színészek. Valami olyasmit akarnak az önfeledt bulizással megmutatni, hogy nem kell az eltelt négy órát annyira mellre szívni, itt vagyunk, este 11 van, élünk, betegek vagyunk, jól érezzük magunkat. Mindenki iszonyúan fel van dobva, a legeslegjobban mégis Alföldi, aki, ugye.