Hamarosan kiderül, elég jól ismeri-e a szüleit. A Doors: Live At The Bowl ’68 az eddig teljesnek hitt, gondosan felépített otthoni kulturális gyűjtemény hiányzó láncszeme. Ajándékozzon kontextust a szeretteinek, és amikor erről a CD-ről  az Unknow Soldier, az Alabama Song (Whisky Bar) vagy a Light My Fire szól,  filmek, könyvek, szervezett és spontán zavargások képei jelennek meg. A kontextusról tudni kell, általában 18 éven felülieknek meg a „Bumm-nemzedék” idősödő tagjainak való dolog, de pár vonzó összefüggéssel olvasni és képet értelmezni tudó, érdeklődő fiatalok figyelmét is fel lehet kelteni vele.

Legyen például egy már biztos nyereményt garantáló kérdés: melyik az a koncert, amelynek színpadát a Csillagok háborújából Han Solo saját két kezével ácsolta? A helyes válasz: Harrison Ford segédszínész, a Doors együttes koncertje, Los Angeles, 1968. július 5. Még tájékozottabbak azt is hozzáfűzhetik, miután végzett a munkával az esemény megörökítésére bérelt négy filmkamera egyikét is ő kezelte. Aki figyelt, tanúja lehetett a karrierje előtt a fárasztó fizikai munkától sem visszariadó fiú eddig nem dokumentált teljesítményének.

null

Ki ült a Doors-koncert nézőterén az első sorban? Nem könnyű kérdés, három lehetőség közül lehet választani: John Lennon, Elvis Presley, Mick Jagger. Lennon biztosan nem, mert a válása után azon a napon a Beatles Londonban a White Albumra szánt Ob-La-Di, Ob-La-Da című dal végső verzióján dolgozott az Abbey Road stúdióban. A Doors-koncert időpontjában Lennon George Harrisonnal a gitártémákat játszotta fel.

Elvis sem lehetett, mert ő akkoriban már túl volt a rock and rollon, a koreografált, ellenőrzött tömegeket kedvelte, számítóvá, önzővé és zárkózottá vált, az ilyen marhaságok meg egyébként sem érdekelték. Mick Jagger a helyes válasz.

A Rolling Stones három nappal korábban befejezte a Beggar’s Banquet keveresét, Jaggernek pedig az az ötlete támadt, hogy átrepül megnézni a Doorst. Igazából csak Jim Morrisonra volt kíváncsi, akinek hipnotikus színpadi jelenéseiről sok jót, ezzel összefüggésben a viselkedéséről viszont sok rosszat hallott.

Jagger a barátnőjével, Marianne Faithfullal a koncert előtt felkereste Morrisont, aki a Doors irodájával szemben egy hotelben lakott: a szobájában rendetlenség és bűz volt, mindenütt sok whisky-s meg boros üveg hevert. Morrison és Jagger a csendet ritkán megtörve arról beszélgettek, hogy már nem érzik olyan természetesnek és felszabadultnak a színpadon estéről-estére bemutatott táncukat. Pontosabban Jagger azon nyavalygott, egyáltalán nem biztos abban, hogy amit csinál, az jó.

Jagger átnyújtott Morrisonnak pár LSD tablettát, majd úgy búcsúztak el: akkor este látják egymást. Szemben a néhány nappal korábbi, Sacramentoban és San Diegoban rendezett koncerttel, Morrison kivételesen nem volt részeg, sőt, meglepően jó kondícióban, összeszedetten jelent meg. Ray Manzarek, aki a zenekarban orgonán játszott – a producer Bruce Botnick szavaival: az nem orgona, hanem egy Farfisa, ember -, és a Doors zenei vezetője volt, maga is meglepődött azon, hogy az énekes hosszú idő óta először szinte mindig jó ütemben lépett be a dalokba. Robbie Krieger gitárosnak korábban rafinált effektekkel, hosszan kitartott hangokkal kellett kitöltenie azt a szünetet, amíg Morrison újraépítette magát, most viszont szinte csak a játékkal törődhetett. A dobos, John Densmore úgy emlékezett vissza, ez volt a Doors legjobb teljesítménye, sokkal-sokkal jobb, mint az Absolutely Free, a zenekar eddigi egyetlen zeneileg teljes értékű koncertgyűjteménye.

A Doors mindig is arról álmodott, hogy hazai környezetben erősítse meg a fontosságával kapcsolatos híreket egy olyan exkluzív helyszínen, amilyen a Hollywood Bowl. A klasszikus amfiteátrumot idéző aréna-színházat 1922-ben építették, az akusztika tervezésénél messzemenően figyelembe véve, hogy az a szimfonikus zenekarok hangzásának kedvezzen. Amikor a zene kilépett az ivókból és a báltermekből, és a szórakoztatóipar egyik vezető ágazatává vált a Hollwood Bowl megnyílt a popsztárok előtt is. Nem sokkal a Doors előtt a pop összes manipulatív eszközének felhasználásával életre keltett Monkees lépett fel, akik az 58. résszel ekkor fejezték be elsöprően sikeres televíziós sorozatukat.

A Doors-koncertre 4, illetve 4 és fél dollárért árult valamennyi belépő elkelt, a Steppenwolf után – akik előadták legnagyobb slágerüket, a Szelíd motorosokban is hallható Born To Be Wild-ot – még a The Chambers Brothers is bemutatta rövid programját, majd a Doors a hatvan Marshall erősítővel felszerelt színpadra lépett.

A show az intrót - és Morrison új verseit - is beleszámítva összesen 20 tételbőlt áll, elhangzik a Back Door Man, a Hello, I Love You, a Spanish Caravan, a Hors Latitudes, vagyis: a Doors valamennyi emblematikus dala. A zenészek Shure mikrofonokat használtak, Krieger pedig egyetlen gitáron játszotta végig a mostanra minden eddig elrejtett hangot, neszt és zörejt hallhatóvá tevő programot.

Az előadásnak az a rétege a legerősebb, amire kevesen számítottak. A Doors értelmezhető zenei teljesítményt nyújt, a dalokat precízen adják elő, Jim Morrison pedig talán ezen a koncerten használta legkevesebbszer a rajongói számára - akiket a zenekar vezet át az ismeretlenbe nyíló ajtókon - oly fontos elidegenítő elemeket. A résztvevők egy része nem értékelte azt az önmegtartóztatást, szinte puritán igyekezetet, amely az előadás zeneiségében, nem pedig az azt felerősítő manifesztációkban jelent meg.

Morrison messianisztikus színpadi szerepe sűrű, zavaros és lázadó előéletéből építkezett: a korábbi koncerteken, gyakorlatilag már az 1965-ös megalakulásuk első éveitől nemcsak folyamatosan kommunikált a közönséggel, hanem a rajongók elbűvölését, hergelését, fegyelmezését, nevelését és megbüntetését gyakran fejezte be a kiszolgáltatottságát illusztráló színpadra ájulással, amit visszatérően a When The Music's Over és a The End alatt adott elő. A Rolling Stone a híres Morrison-interjúban rákérdezett erre az effektre, Morrison pedig azt válaszolta: a személyes kielégülésébe így vonja be a közönséget.

The Doors: Live At The Bowl '68. Elektra/Warner, CD, 2012.

warner

Egy lemezt kiadni nem nagy kunszt, akkor sem az, ha kincsként tálalják. A kunszt megcsinálni a helyét abban a kulturális környezetben, amiben aktuálisan jelen  van. A Doors ma idézetek, tanítások, hivatkozások szintjén létezik: vallás napról napra fogyatkozó hívekkel. Amikor a Doors-mítosz feltámasztásának céljából a kétezres években újra turnézott a Doors, és Jim Morrison helyén döbbenetes fizikai hasonlóságot is bemutatva a The Cult énekese, Ian Astbury inkarnálódott, a közönség kinyilvánította a szeretetét, kellemes bizsergés futott át rajta, de azt nem lehet mondani, hogy a Doors újra életre kelt. Legfeljebb jeleket küldött, emlékeztetőt az eltűnt világról.

1968 a műalkotás környezete maga volt, a XX. században az egyik legvonzóbb, szép, önmagát bekeretező vízjelezett év. Akik a fókuszában ügyködtek - az összes bohóc a falon -, és elég jó sajtóval rendelkeztek, igyekeztek magukat univerzális fontosságúnak, a jövő szempontjából maradandó dolgokat alkotóknak feltüntetni. A mindent mindenből kiforgató 1968 ördögi wagneri fináléval kezdődött, amikor egy B52-es elveszített négy hidrogénbombát Grönland fölött, és a ritmust meg a karaktert 365 napon át tartva azzal végződött, hogy meghalt John Steinbeck. Lezajlott Johnny Cash koncertje a Folsom börtönben, a Biltmore színházban bemutatták a Hairt, lelövik Martin Luther Kinget és Robert Kennedyt.

A mozikban a 2001: Űrodüsszeia, a Rosemary gyermeke, a Ha, a Fejlövés, a Csend és kiáltás, A majmok bolygója, az Arcok megy. Rálőnek Dutschkéra, Franciaországban zavargások vannak miként Csehszlovákiában is. Az előbbiben a diákok, az utóbbiban a Táncdalfesztivál melódiáinak kíséretében a Varsói Szerződés csapatai kezelgették a dolgokat, de a Mexikói olimpián - ahol Beamon azt a nagyon hosszút ugorta - újra együtt bolondozik a világ. Már a második szívátületés is megvolt, a Eurovíziós dalfesztiválon Cliff Richard a Congartulations-szel csak a második bírt lenni. Fura év volt, olyan, ahogy Aldous Huxley előre látta, a Doors pedig közben megérzett belőle valamit.