Kerékgyártó István a privatizáció során megélt tapasztalatait először a tíz évvel ezelőtt megjelent Vagyonregényben írta meg, két nő bőrébe bújtatva a barátja és a saját történetét. Az idén megjelent Rükverc című regényben a veszteseknek állít emléket. A könyv alapján készült színdarabot januárban mutatják be a Katona József Színházban.

hvg.hu: 47 évesen, látszólag minden előzmény nélkül fordított hátat az üzleti pályának. Ezt megelőzően volt egyetemi oktató, privatizációs tanácsadó, különböző szintű hivatalnok és vállalkozó. Majd 2000-ben feladott mindent a Vagyonregényért. Ennyire hitt a történetben?

Kerékgyártó István: Ennyire elegem lett addigra mindenből, amit addig csináltam. Egyetemen oktattam tíz évig, majd privatizációs tanácsadó és különböző cégek társtulajdonosa lettem. Utána volt egy időszak, amikor az ORTT főigazgatója voltam. Ott már annyira nem tetszett a dolgok működése, hogy hamarosan lemondtam, és ekkor rám szakadt a nagy szabadság. A feleségem vitte a családi céget, én pedig egy évet kértem a családtól, hogy kiírhassam magamból, ami nyomasztott. Ez alatt az egy év alatt írtam meg a Vagyonregényt, ami a Magvetőnél jelent meg 2001-ben. A történet végül kulcsregény lett, tehát valóságos személyekre kódolhatóak vissza a figurák, ugyanakkor fikció is van benne, főleg a kötet második felében.

hvg.hu: A történet szerint egy ajándékba kapott porszívóban lel rá a regény alapját képező kincsre, azaz: Anna és Kata, a rendszerváltáskor privatizációs tanácsadó céget alapító két nő visszaemlékezéseire. Pontosabban, ezek Anna visszaemlékezései, Kata csak később fűzi hozzá a megjegyzéseit.

K. I.: Filozófiatörténetet is tanítottam, és Kierkegaard híres művéből, a Vagy-vagyból merítettem az ötletet, ahol A és B levelezéseit egy régi szekrényben találják meg. Én a történet szerint egy porszívóban találtam meg a kéziratot. De Anna valójában én vagyok, Kata pedig egy barátom, akivel közös cégünk volt. A történetekből sok minden vagy velem, vagy ismerőseimmel történt.

hvg.hu: Vagy-vagy? Mennyire volt szokványos Anna története? A Chanel-kosztümtől és a Hilton étteremtől egy év alatt tényleg az utcán is kiköthetett valaki? Ennyire végzetesen elváltak volna az életutak a rendszerváltás utáni privatizáció során?

K. I.: Igen, legalábbis azoknál mindenképpen, akik beszálltak ebbe a privatizációs játékba. Amíg 1948-tól egy tollvonással minden állami tulajdon lett, addig 1989-től jól látszott, hogy ugyanígy egy tollvonással meg fogják szüntetni az állami tulajdont és ismét megjelenik a magántulajdon. Két lehetőségük volt akkor Antalléknak.

magveto

Ha azt mondják, hogy aki többet ad érte, az viszi, akkor kizárólag egy külföldi tőkés réteg jött volna létre Magyarországon. Merthogy ugye a szocializmusban mindenki közel ugyanolyan életszínvonalon élt, kinek lett volna pénze akkoriban vállalatot vásárolni?

Ha a kormány hagyta volna, hogy csak külföldiek jöjjenek, akkor nem jött volna létre a magyar tőkés réteg. Ezért hoztak olyan szabályokat, mint az egzisztenciahitel vagy a különböző dolgozói részvények. Tehát különböző játékszabályokat cövekeltek le, amelyben magyar tulajdonosok előnyt élveztek. De ebben a körben sem feltétlenül az nyert, akinek több pénze volt, hanem akinek több kapcsolata vagy ügyessége, bátorsága volt. Egészen érdekes helyzet jött létre, hiszen a rendszerváltás környékén alig néhány év alatt hirtelen létrejött és életre kelt egy réteg, akik aztán nagyon gyorsan elváltak azoktól, akik nem lettek tulajdonosok a privatizációkor.

hvg.hu: És ezzel együtt elindult a magyar középréteg lecsúszása is.

K. I.: Itt is két lépcső volt, hiszen először kellett egyfajta ügyesség, rátermettség a nagy vagyonok megszerzéséhez, de az új tulajdonosok közül sokan később nem tudták megtartani gyorsan megszerzett vagyonukat, mert a hétköznapi működtetésben már nem boldogultak. Ekkor jött még egy tulajdonosváltási hullám: a sikeres tőkések felvásárolták ezeket a vagyonokat is és még gazdagabbá váltak. Érdekes az is, hogyan alakultak a rendszerváltás környékén ezek a privatizációk.

Először a kereskedelmi cégek, Tüzépek, gyógyszertárak privatizációja történt meg, majd pedig egyre nagyobb vállalatok kerültek terítékre. 94-re elfogytak a magyarok által megvehető vállalatok, s ekkor jöttek azok a legnagyobb falatok, amelyeket már csak külföldiek voltak képesek felvásárolni, akiknek egyébként sokszor nem is a gyár kellett, hanem a piac. De hát ezeket nem mindig láttuk akkor, csak azt tudtuk, hogy ami most zajlik, az generációkra előre meghatározza a gyerekeink sorsát.

hvg.hu: A magyar társadalom nagy része azóta is úgy tartja számon az akkor meggazdagodott, egyébként kitűnő szakembereket, hogy jókor voltak jó helyen. Mennyire kopott meg morálisan a privatizáció során ez az új tulajdonosi réteg?

K. I.: Ahogy mondani szokták, csak az első egymilliót ne kérdezd, honnan van, és ezt persze dollárban értették. Igen, sok elvtelenség, csalás volt a megszerzésénél, de aztán a napi működésnél mégiscsak volt egy természetes kiválasztódás, s elvált, hogy ki tudja ezeket a vagyonokat sikerrel működtetni.

Kerékgyártó István: nem voltak se nappalok, se éjjelek

magveto

Összességében persze mégiscsak úgy tűnik: a rendszerváltás előtt mindenkinek nagyjából ugyanannyi tőkéje volt, s a privatizációkor hirtelen kivált ebből a tömegből néhány tízezer ember, akik tőkések lettek. Sokaknak a privatizációkor semmi önerejük nem volt, hanem kölcsönből vették meg a céget, amit aztán később a cég vagyonából fizettek vissza. Hozzáteszem, hogy ha a teljesen morális utat választja az akkori kormány, akkor minden német-angol-francia nagytőkések kezében lenne ma Magyarországon.

hvg.hu: Annának is jócskán voltak aggályai...

K. I.: Hogyne lettek volna. Azt éreztem, hogy belecsúsztam egy világba, ami irritált, s talán nem véletlen, hogy viszonylag hamar ott is hagytam. A Vagyonregény egyfajta önvallomás is és sokat segített az átélt élmények feldolgozásában.

hvg.hu: Miért éppen két nő alteregójába bújtatta az ön és barátja történetét?

K. I.: Ez egyfajta távolítási technika is volt önmagamtól. Másrész találkoztam nagyon okos és kemény üzletasszonyokkal ebben a világban, ahol egyébként abszolút egyenrangúnak számítottak a férfiakkal. Néha még kegyetlenebbek is voltak, mint a férfiak. Egy új nőtípus jelent meg ekkor Magyarországon, akik a kapcsolatteremtésnél ügyesen használták női megérzéseiket is.

hvg.hu: Ugyanakkor ez a hirtelen meggazdagodott réteg tulajdonképpen saját egészségével, magánéletével fizetett a jólétért. Anna is leírja egy helyütt a könyvben, hogy az üzleten túl nincs élet.

K. I: Szinte mindenkinek ráment a családja és az egészsége. Egy állandó kötéltánc volt ez, egy felfokozott stresszhelyzet: vagy nagyon gazdag leszel, vagy börtönbe mész. Nem voltak éjszakáink, sem nappalaink, hihetetlen határidőkkel dolgoztunk. És a magánéletünk is gyökeresen megváltozott. Hiszen képzeljünk el egy vidéki vállalati mérnök és egy könyvelőnő házasságát, ahol a férj egyik napról a másikra vállalatvezető, sőt nagyhatalmú tulajdonos lesz. Hirtelen egészen más dolgok kezdik foglalkoztatni, meg kell tanulnia külföldiekkel tárgyalni, különböző nyakkendőcsomókat kötni és halvágó késsel enni, hogy a külföldi partnerek egyáltalán szóba álljanak vele.

A nő pedig ott marad a régi, megszokott életükben, s nem érti, hogy min megy keresztül a férje. Ezekre a helyzetekre szükségszerűen rámentek házasságok. Mindent újra kellett tanulnunk, minden addigi tudásunk elévült. Aztán ott voltak még a privatizációból kimaradt régi barátok, akik legtöbbször még a Balatonra sem tudtak lemenni, miközben az új tulajdonosi réteg már a Kanári-szigetekre járt.

hvg.hu: Ez évben megjelent regénye, immár a negyedik, Rükverc címmel pedig pont fordítottja a Vagyonregénynek. Ez a könyv a privatizáció során kisemmizett egyszerű kisember története.  Honnan gyűjtött anyagot?

K. I.: A Vagyonregénynek attól Y-történet az alcíme, hogy a regény végén a történet kettéválik, s eljátszom azzal a gondolattal, hogy mi történik, ha a főhős egy morális vagy éppen egy amorális döntést hoz, amellyel sikeressé és gazdaggá, vagy éppen nincstelenné válik. Azokat az élethelyzeteket, amiket megírtam a Vagyonregényben, mind ismertem, kivéve a hajléktalanlétet, ezért akkoriban a Fedél nélkül című lap szerkesztőségében sorra interjúztam az újságért jövő hajléktalan árusokkal. Így ismertem meg nagyjából ezt a világot, amelyet aztán a most megjelent Rükverc című regényemnél, az örök vesztes figurájának megírásakor használtam fel.

hvg.hu: Jövő januárban mutatják be a Katona József Színházban a Rükverc című regényéből készült színdarabot Máté Gábor rendezésében.

K. I.: Ezt a könyvet nagyon rossz kedvvel írtam, mert aggaszt, ahogyan az egész ország rohan a szakadék felé. Alkatomnál fogva mégis meghatározza a könyvet egyfajta keserű humor, ami a színdarabban is meg fog jelenni. A Rükverc, az örök vesztes kisember figurájának története, Vidra, a főhős lecsúszásának története. A színdarab is követni fogja a regény szerkezetét, vagyis a cselekmény hátulról halad előre, tehát a főhős halálától indul, és a születésénél ér véget.