Hamarosan bezárják a pesti Vidámparkot, amelyben ma már kevés jele van annak, hogy egy évszázada az úri közönség drága szórakozóhelyeként nyitották meg.
„Amolyan igazi népies mulatóhely, mint például a bécsi Wurstelprater, nem volt a régi Pesten” – utalt a kezdetekre Vay Sarolta a Régi magyar társasélet című, 1900-ban megjelent szórakozástörténeti kötetében. És korántsem csak az osztrák fővárosban működött olyan, tömegszórakoztatást szolgáló park, amit Pest-Buda polgárai nélkülözni kényszerültek. Koppenhágában a Dyrehavsbakken az 1600-as évek elején vadaskertként, majd tavasztól őszig nyitva tartó, mutatványosokkal, hajó- és körhintákkal virító, lacikonyhákkal és bögrecsárdákkal megspékelt helyként működött. Londonban az 1600-as évek harmadik harmadában megnyitott Vauxhall Gardens pedig nem kert, hanem állandó vásári mutatványosokkal operáló, népszórakoztató látványosság volt.
A középkori városi vásárok hagyományát közben egyre modernizálva folytatták az elsősorban a tehetősebb városi polgárság közös együttlétét szolgáló intézmények. Az akrobaták, tűz- és kardnyelők, szörnyszülöttek, törpék és szakállas nők mellé felsorakoztak a római gladiátorarénák mintáját követő brigádok és az állandó, stabilan a helyükön maradó látványosságok – olvasható Mary Bellis amerikai tömegkultúra-kutató vidámpark-történeti tanulmányában.
Pest és Buda lakói ilyesféle letelepedett, szabadnapokon felkereshető kikapcsolódást csak 1838-tól találhattak maguknak. Akkor nyitotta meg Wexlehner Sebestyén a mai Városliget területén található, akkor Városerdő néven jegyzett pagony kellős közepében, nagyjából a mai Széchenyi fürdő helyén álló bodegáját. A derék német polgár elsőként egy tűznyelő mágussal próbálkozott, később egy Horánszky nevű erőembert szerződtetett birkózóversenyekhez. Wexlehner ezzel bizonyos értelemben beleült a készbe, miután a sokáig valóban csak zöldövezetként igénybe vett pesti Ligetet (akkoriban ez az Alföld szélének számított) a vándorló vásározó mutatványosok már évtizedekkel korábban, 1810-ben felfedezték maguknak. Mint Granasztói Péter Tömegszórakoztatás a Városligetben című, a Budapesti Negyed folyóirat 1997-es számában megjelent tanulmányából is kiderül, Grossinger Leopold volt az első, aki nyaranta lóerővel hajtott körhintát (hamar ringlispillé magyarosodott Ringspielt) állított fel a szóban forgó helyszínen. Négy évvel később a tiroli Aloys Schmidt követte, aki számolni tudó csodalóval, krokodilt, fókát, kardhalat felvonultató állatsereglettel szórakoztatta a nagyérdeműt, de még nem állandó jelleggel.
A Vurstliként emlegetett, tavasztól őszig üzemelő mutatványostábor – ahogy az Vahot Imre Budapesti kalauz című, 1864-es bedekkeréből kiolvasható – a mai Ajtósi Dürer sor és Dózsa György út sarkánál lévő, egzotikus növényzettel betelepített, elegáns látványkert, a Rundó szomszédságában kínálta az olcsóbb népszórakoztatást. Nevét bécsi elődjéről kapta, az ottani Wurstel pedig egy népszínházi alak, a jobb színpadokról száműzött, egyszerű Hans Wurst (Kolbász János) emlékét őrzi. Az arisztokrácia és polgárság felsőbb rétegei a Stefánián korzózva legfeljebb a Rundóig vonultak, míg a plebs – persze csak vasár- vagy ünnepnapokon – az ősvidámparkban feledte a mindennapok nyomorúságát – derül ki Gyáni Gábor társadalomtörténész Nyilvános tér és használói Budapesten a századfordulón című, 1994-es tanulmányából. A békés egymás mellett szórakozást Jókai Mór így festette le: „Egyszer a népliget a színhely, a köznép a szereplő, az elegáns világ a néző; máskor a turf, a corso képezi az arénát, ahol a créme a szereplő és a plebs a néző.”
A kiegyezés után városszépészeti akciók keretében elegáns, angol mintára parkosítani, rendezni kezdték a Városerdőt. A mutatványosok így egyre kijjebb szorultak, 1878-ban a Városliget keleti szélére, a korábban tűzijátékok rendezésére lekerített területre költöztek. „Ekkortól vált el térben is a közép- és felső rétegek által látogatott Rundó és környéke, amely a Liget első osztályú helyévé vált, és a tömegek által előnyben részesített Vurstli” – írja Granasztói.
A Vidámpark ősének számító Angol Park alapjait – amely az elit becsalogatása végett kapta az eleganciát sugározni hivatott nevét – a Bajorországból Pestre költöző Meinhard család fektette le 1908-ban. A Vurstlitól nem messze, az akkor még csak tervezett Széchenyi fürdő telke mellett megépített Sárkányvasút – a vidámparki Szellemvasút előképe – kasszasikernek bizonyult. A profitot visszaforgatva Meinhardék telkeket vásároltak a mai Vidámpark területén, és siklóval, hullámvasúttal, elvarázsolt kastéllyal bővítették az üzletet. Gépeiket az akkor már virágzó vidámparkkultúrájáról is ismert USA-ból hozatták. 1910-ben az Angol Park Rt. megnyitotta az Angol Parkot, ahol a közönségnek először nyílt alkalma kipróbálni a legújabb amerikai módikat: a dodzsemet, a görkorcsolyát, a nyári szánkózást a száraz ródlipályán. Az angolságot nem abszolutizálták, volt keleties hangulatú japán vendéglő és bajor sörkert is. Mindezek élvezetéért borsos belépőt kellett fizetni, ezenfelül az attrakciók igénybevétele is különdíjas volt. Mindez távol tartotta a Vurstli nagyságrenddel alacsonyabb árszínvonalához szokott rétegeket – tudható meg Czippán György A budapesti Vidámpark története című, 1975-ös könyvéből.
Az Angol Park méltó párja lett az 1912-ben felújítva újranyitott állatkertnek. A nagyvárosi felső középosztály e két intézmény, valamint a cirkusz és a műjégpálya ligeti vigalmait preferálta. A Vurstli még bő három évtizedig életben maradt, ám egyre kevésbé prosperált. Egy korabeli Népszava-riportázsban megszólaló körhintás szerint „a mozi csinált készre bennünket. A párok is oda mennek, ott sötét van.”
VAJNA TAMÁS
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
