Vidáman skandálja mellettem a frontember Szergej Shnurov által „bedobott” szavakat egy csinos egyetemista lány, később megtudta a jelenlévő orosz egyikétől, hogy amit kiabált az egy nem túl gyenge kifejezés az ottani börtönszlengben a férfi nemi szervre. Ehhez hasonló provokációkkal gyakran élt az énekes, a közönség mind „meg is ette”, sőt láthatóan szerette, hogy foglalkoztatják.
Mindez persze csak mellékszál, és hozzátartozik a Leningrad-showhoz. Amikor felvonult a zenekar, kisebb tömeg alakult ki a színpadon is: öt fúvóssal, két énekeslánnyal, a gitár, a basszus, a dob, a nagydob, a szintetizátor kezelőivel. Érdekes figura volt a Szergej szárnysegédjeként működő helyi Schuszter Lóri, akinek, bár bajsza nem volt, de zenei feladata sem, fő tevékenysége a közönség tűzbehozása, ingerlése. És persze Szergej. Biztos kihagytam valakit a felsorolásból, de mindegy is. Jó arcok, az biztos.
Fülöp Máté
A korábbi években a színpadi látványhoz hozzátartozott egy 150 kilós kopasz úriember, aki a koncertek alatt végig ült, agresszív arcot vágott, székeket tört és kétpercenként szétharapott egy-egy sörösdobozt. A másik fő látványelem az volt, hogy mindenki üvegből vedelte a vodkát. Mindez már a múlté. Mondjuk, nekünk hiányoztak e brand-elemek, bár így sem volt semmi a népes csapat kinézete.
Annyi változást még feljegyezhetünk, hogy a korábbi kemény ska-punk némileg finomult, slágeresebbé vált. Na, nem lett a Leningrádból esztrádzenekar, de a düh átfordulni látszik a buli irányába.
A szövegeket sajnos nem értjük, de tudjuk, hogy nagyjából az alkohol-buli-szex tematikára épülnek. Nemrég Szergej ezt úgy írta le, hogy csupa jó dolgokról énekelnek. „Már megittam mindent / Sört, vodkát és brendit / De még mindig b…ni akarok / Lehet, hogy szexmániás vagyok?” – imígyen szól például körülbelül az egy strófájuk.
A zene pedig az orosz népdalok, börtöndalok dallamvilágából, és a ska lüktetéséből táplálkozik, amihez erős punk-energiákat oltanak. Ilyen lehetett volna, ha Viszockij találkozik a Sex Pistols tagjaiaval, közösen leitatják a Madnesst, felszednek néhány csajt, haveri alapon maguk közé veszik a nagyivásban kitűnő orosz arcokat, majd elkezdenek örömzenélni.
Fülöp Máté
Mindezt az öttagú fúvósszekcióval dúsítva vezetik elő, és szuggesztív énekesekkel. Nem csak Szergejre gondolunk, hanem a tajga démonjára, Júliára is, aki még valami salsa-érzést is becsempész az őrületbe. Továbbá időnként szerepet kap a mikrofonnál a másik hölgy, az inkább amolyan diszkóscica-style-ban nyomuló szőkeség is, valamint az egyik fúvós és a nagydobos.
A közönség hálás, bulizik, üvölt, tombol. A környékbeli büfék asztalain, székein is táncolnak az emberek, a keverő mögötti területen pedig tigrisbukfenccel szórakoztatják magukat néhányan. Új hobbiként tűnt fel a Szigeten, hogy a színpadok előtti műanyagborítás darabkáit felszedik, arra feláll valaki, és így, azon állva emelik fel a fejek fölé a bátor próbálkozót. Balesetről még nem kaptunk hírt, pedig itt is jócskán találkoztunk ilyen fejek fölött táncolókkal.
A forró hangulatú show a beígértek szerint 11-ig tart a ráadással együtt. A zenekar profivá vált, betartja a szabályokat, elhangzik néhány balsójszpasziba, aztán levonul. Az Obelixnek öltözött két illuminált francia éppúgy az utolsó számot dúdolja kifelé, mint a Flinstones-köpenyes társaság.
Mi pedig konstatáljuk, hogy – Nick Cave ide vagy oda – magasan ez volt a Sziget legjobb koncertje. És ez már önmagában kritika a Sziget Köztársaság idei felhozataláról.
