Ki a kevésbé ciki: Sting vagy Elton John?

Ha húsz, de még inkább huszonöt évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy abban a popkulturális térben, amelyet egy Elton John- és egy Sting-album jelöl ki, minden elveszíti eredeti jelentését, egészen biztosan dobtam volna egy hátast. El nem tudtam volna képzelni, hogy a poptörténeti távlatban izgalmas, vagy legalábbis konzisztens tartalmat kínáló zenész lesz a kétségbeejtően kínos, és a pályafutása bizonyos pontjain végtelenül kellemetlen és röhejes senior dalszerző-trubadúr megközelítheti a tisztes öregkori kúlnesszt.

Megcsavarodott a tér.

Na, azért nem pontosan erről van szó, azaz nem pontosan így van szó erről. Ami azt illeti, Sting nem most kezdett el béna lenni, Elton John pedig nem manapság kezdett el újra élvezetes lemezeket készíteni az időskori művészi feltámadás nagyobb dicsőségére.

Az egykori Police-vezér, akinél a nyolcvanas évek második felében, sőt még az évtizedfordulón is – már szólóelőadóként - kevés kurrensebb árucikk volt a könnyűzenei piacon, szigorúbb számítás szerint húsz éve (az 1993-as Ten Summoner’s Tales óta), de a legmegengedőbb becslés szerint is közel tizenöt esztendeje (az 1999-es Brand New Dayt követően) képtelen volt egyetlen megveszekedett érvényes hangot popalbumra rögzíteni. Csinált középkori dalos albumot, lantlemezt, szimfonikus önfeldolgozás-albumot, egyik kínosabb és/vagy súlytalanabb, mint a másik, és sajnos készített egy nehezen szerethető poplemezt is, most pedig ezt a folkos-musicales izét, amiről kicsit bővebben majd lejjebb.

Elton John, aki a művészek tucatja esetében szinte alig megbocsátható nyolcvanas években, majd a kilencvenesek elején is maga volt az irreleváns szerencsétlenség, a kétezres évek kezdete óta - egykori futballklub-tulajdonosról beszélünk, használjunk sporthasonlatot – bombaformában focizik. 2001-es Songs From The West Coast című albumával visszatalált zenei gyökereihez, ahhoz a szikárabb, soulos, blues-os, zongoracentrikus világhoz, mely legjobb hetvenes évekbeli lemezeit is jellemezte. Múzsája aztán azóta sem hagyta el, ebben a szellemben rögzített még két sorlemezt (Peachtree Road, 2004; The Captain & The Kid, 2006), valamint egy duettalbumot egy másik dalszerző-legendával Leon Russellel (The Union, 2010).

Ami legalább ennyire érdekes, hogy Elton dokumentáltan figyelte, figyeli a kétezer utáni új zenei mozgásokat. Zenei újjászületését, nyilatkozata szerint, többek közt Ryan Adams fiatal amerikai folk-rock dalszerző-énekes dalai inspirálták, de bírta a White Stripest, készített közös lemezt az elektro-popos ausztrál Pnau tagjaival (Good Morning to the Night, 2012), ő szerződtette lemezcégéhez a most szupermenő kölyök rock and roll-bandát, a Strypest, legutóbbi nyilatkozatában pedig a táncos elektronikában utazó angol Factory Floor zenekart dicsérte.

The Diving Board című új albuma továbbra is tartja a stílust és a szintet – lecsupaszított, zongoracentrikus lemez ihletett dalokkal, érzelmes, de nem nyálas. Bizonyos kritikusok szerint pályafutása egyik legjobb lemeze, vannak, akik ennél is messzebb merészkednek, és az egyik szót is kihagyják.

Sting ellenben eltévedt valahol útközben. Szólópályafutása első két emblematikus és szupersikeres szólólemeze után az 1991-es The Soul Cages és az 1993-as Ten Summoner’s tales még hozza az elvárt minőséget, ám az 1996-os Mercury Falling már szolid szakmai bukás (valóban, se íze-se bűze lemez). Az 1999-es, címével is újrakezdést sugalló Brand New Day még megcsillantja a reményt - hogy ez is egy igazán nagyszerű Sting-album lenne, hát az bizony túlzás -, ám a 2003-as, R&B-s, „modern popzenei” irányokba tájékozódó Sacred Love című albummal végképp elgurul a gyógyszer. Nem is véletlen, hogy az egykor oly menő basszusgitáros-gitáros-énekes azóta gyakorlatilag nem készített klasszikus értelemben vett poplemezt. 2006-ban és 2009-ben lantos- és balladás albumot rögzített (Songs from the Labyrinth és If on a Winter’s Night), közben 2007-ben összerántotta egykori zenekarát, a Police-t, és hosszú nosztalgiaturnéra indult, melyet aztán egy szimfonikus Sting-turné követett 2010-ben Symphonicity címmel, melynek anyaga koncertlemezen is megjelent.

Időközben kapott Grammy-díjat, tagja lett a Rock and Roll hírességek csarnokának, játszott Barack Obamának és Karimov üzbég elnöknek (utóbbiból szolid botrány lett – Sting állítólag azt hitte, hogy egy UNICEF-támogatta fellépésről van szó, kiderült, hogy mégsem), de mindeközben feltűnő, hogy az egykor zenei ötletektől kicsattanó művész nem találja saját alkotói vénáját.

Új lemeze, a zenész newcastle-i családi gyökereit feldolgozó, önéletrajzi ihletésű, jazz-, folk- és poprock-elemeket keresztező The Last Ship, mely egy leendő Broadway musical zenei anyaga, nem feltétlenül tanácstalanságot tükröz, sokkal inkább fájdalmasan modoros, hibádzik az ízlésben, és üvölt róla, hogy szerzőjének nem sok köze van ahhoz, ami e pillanatban történik a könnyűzenei térben.

Ez persze nem feltétlenül lenne baj, ha valaki – lásd: Elton John - képes jó ütemérzékkel visszaugrani karrierjének egy korábbi szakaszára, onnan ihletet meríteni, és jelen időben is érvényes lenni. Sting azonban sem kint, sem bent nem tud egeret fogni. Amit csinál, minden bizonnyal szakmailag korrekt, de nagyon nem izgalmas, és egyáltalán nem menő.