A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Prostituáltnak lenni is csak egy szakma, és van egy társadalmi rang, ami felett gyakorlatilag bármit megtehetünk - ez a két tanulság vonható le Mikael Marcimain tavaly forgatott, a napokban mozikba kerülő, Call Girl című filmjéből, amely a hetvenes évek végi, a svéd kormányzatot alapjaiban megrengető botrányt hivatott feldolgozni. A stockholmi filmfesztiválon taroló mű óhatatlanul újraértelmezi a legolcsóbb popcornmozik "megtörtént események alapján" felütését, a végeredmény pedig - bár a dokumentum jellegről a megváltoztatott nevek és csöppet kiszínezett forgatókönyv miatt nem beszélhetünk - hátborzongatóan hiteles: a mindenkori politikai elit örökaktuál kritikája.
Értékrend nélkül
A Call Girlnek - a korrekt költségvetés ésa jótékony nosztalgia találkozásából született, meggyőző tárgyi és humán díszletek mellett is - csak egy-egy pillanatra sikerül előrántania azt a bizonyos, annyira áhított "atmoszférát", így a film közel két és fél órás hosszával csöppet túlnyúl a témához optimalizált, egészséges játékidőn. A filmben Sofia Karemyr játssza a történet mozgatórugójának számító Irist, azt a 14 éves lányt, akit anyja nevelőotthonba ad, hogy aztán az események sodrásában szép lasssan egy elitista madam arzenáljának - kiemelt ügyfeleket kiszolgáló - ékkövévé váljon.
Itt persze érdemes tisztázni néhány fogalmat: a címadó call girl kifejezést azokra a lányokra használják, akik egy jelentékenyebb gárda részeként nyújtanak szexuális szolgálatokat, általában jólszituált, esetenként diszkréciót igénylő ügyfeleknek. A call girl a szakmai hierarchiában jóval az útszélen kecseskedő hölgyeken felül, ám az úgynevezett luxusprostik alatt helyezkedik el, bár a ranglétrán a közlekedés - mint az a filmben is megmutatkozik - közel sem szokatlan. A prostitúció a hatvanas évek végi szexuális forradalmat, illetve a hetvenes évek nyugati feminista hullámait katalizátorként használva, a klasszikus bordélyház-képen túllépve vált igazi iparággá, mely a filmben - államérdektől vezérelve - végigjárja a tilt-tűr-támogat klasszikusok hármas tengelyét.
A köztudatbéli pozicionálásban hatalmas szerepe van a madamot, Dagmar Glanst játsszó Pernilla Augustnak, akinek karaktere egy személyben testesíti meg mindazt, amit a minőségi reformprostitúcióról tudni érdemes: Glans negédes, a lányait jól tartja, drága ruhákat, italokat és saját lakáskulcsot ad nekik, elkényezteti őket mindaddig, amíg azok hajlandóak parancsra vetkőzni. Az ellenállás első, harmatgyenge jelére azonban kibújik belőle a tilosban járó üzletasszony, aki nem ért meg, és nem köt kompromisszumokat, akinek terelési hulláma egy pofonnal kezdődik és rövidúton halálos fenyegetéssel ér véget. A madame igazi alulról jött ínyenc, aki - bár megvannak a saját tragédiái - láthatóan szereti a munkáját, otthonosan mozog a sztriptízbárok miliőjében, élvezi a pezsgőben fürdő pártvacsorákat, és tudja értékelni a jó szexet.
Leginkább utóbbi különbözteti meg az általa futtatott lányoktól, akiknek a szemén keresztül zsigeri mód tapasztalhatjuk meg a rutin mocsarába süppedő, érzéketlen testiséget. A Call Girl prostituáltjainak mindenki ügyfél, minden aktus strigula, minél hamarabb lezavarni kívánt menet. Különösen igaz ez Irisre, akit magára hagyott előélete tökéletesen megakasztja az érzelmi fejlődésben: bár élvezi a dobogós örömlány kivételezett helyzetét, ám hónapok alatt kiég, üveges szemű, értékrend nélküli húsdarabbá válik, aki nem mer kötődni, és csak a legelemibb életösztönében bízik.
A legjobb családban is
Talán ferdén néz rá, talán perverznek vagy épp szerencsétlennek tartja, de semmiképp sem kövezi meg az utca emberét az a bizonyos közvélemény, ha néhanapján speciális "bébiszittert" rendel. Egy minden kritikára a tolerancia szóval válaszoló társadalomban ez alapértelmezett, mondhatni "előfordul a legjobb családban is" . A gond ott kezdődik, mikor egy magas beosztású egyén, miniszter, neadjisten alternatív államfő, maga az elnökjelölt eszközöl két, a nők egyenjogúsága és szabad munkavállalása mellett kardoskodó beszéd közt pár óra érzéki kikapcsolódást. Főként, ha különleges igényei vannak: és ha a miniszter úr kiskorú prostit szeretne?
| Az eredeti botrány |
| 1976 májusában Stockholmban letartóztatták Doris Hoppot, azt a nőt, aki a vádak szerint kiterjedt prostitúciós hálózatot üzemeltetett. A rendőrségi nyomozás során kiderült, hogy a kiskorú, 13-14 éves lányokkal is dolgozó Hopp ügyfelei közt több magas rangú, ismert politikus is található. 1977-ben a Dagens Nyheter svéd lap hasábjain jelent meg, hogy az igazságügyi miniszter, Lennart Geijer is a madam fiatal lányainak rendszeres kuncsaftja volt. A leleplező cikk megjelenése után Olof Palme miniszterelnök személyes nyomásának hatására az újság visszavonta az alaptalannak titulált vádat, és írásban kért bocsánatot Geijertől. Hoppot rövidúton felmentették, a pedofíliával vádolt politikusok névsorát pedig azóta sem hozták nyilvánosságra. |
Politikailag korrekt
"Bármire szüksége van, csak szóljon nekem" - hangzik el a David Dencik játéka által az egyik legátütőbb karakterként megformált elnökjelölti sajtós szájából, miután átad néhány különleges nyugtató-tablettát az autogrammokkal és megnyerő mosolyokkal dobálódzó, meggyötört államférfinak. A Dencik (szerepe szerint Aspen Thorin) féle tanácsadó kora harmincasként haját hullató ember, egy vélt vagy valós jelenség, mely minden kormányzatban és összeesküvéselméletben maga az alapvetés. Ő a színpadi bábukat felülről táncoltató, ködös alak. Írja a beszédeket, dolgozik a kampánystratégián, különleges társaságot csempész az elnöki lakosztály tollpaplanjai alá, de ami a legfontosabb, igyekszik lesúrolni a fogaskerekek olajozott mozgását gátló szennyeződéseket. Mondjuk, egy túl kíváncsi rendőrt, vagy kiskorú örömlányt.
A filmben az előbbi hálátlan szerepe az erkölcsrendészeten dolgozó John-ra (Simon J. Berger) jutott, akinek így a mozivásznon megy rá - a szó átvitt és szoros értelmében - az élete arra, hogy idealistaként meggyőződése: a politikus is csak egy ember, akire ugyanúgy vonatkoznak a törvények. John látja és érti a felülről, illetve kollegális szinten érkező jelzéseket: a lehallgatás túl sok papírmunkával járna, egy prosti sem mond igazat, egyébként is, olyan rég vakációzott már a családdal.
Ám még az őt alaposan helybenhagyó ismeretlen öltönyösök, a bizonyítékot hamisító és a családjára rászálló titkosszolgálat sem tántorítja el attól, hogy folytassa a szélmalomharcot, hogy azután - annak rendje s módja szerint - az éjszakai, kongó utcán véletlenül halálragázolja egy bérelt személyautó.
Bátor senkik
Összesítve: a Call Girl nem gyárt összeesküvés elméleteket, nem vádaskodik, Marcimain láthatóan nem akarja lángba borítani a világot, lámpavasra küldeni annak összes politikusát és az erotikus munkások homlokára sem karcol emblémát. A film mindössze láttat, még állást sem foglal igazán, üzenete épp a dokumentumjelleg, az egész filmet átható valóság-faktor. A Call Girl a valós belenyugvásról szól, arról, hogy nemcsak eltűrjük, hanem egyenest elfogadjuk a rendszer visszásságait, és még ha motoszkál is bennünk valamiféle igazságérzet-maradvány, gyorsan a szőnyeg alá söpörjük. Elvégre semmi sem ér annyit: a bátrak hamar halnak.
Call Girl
svéd filmdráma (2012)
rendező: Mikael Marcimain
magyarországi bemutató: 2013 december 5.
a hvg.hu értékelése: 7/10
