szerző:
Tetszett a cikk?

Intim hangulatú és lebilincselő, egyszerre komoly és játékos, összefoglaló jellegű lemezt jelentetett meg a kortárs brit popzene egyik legfontosabb személyisége. Lemezkritikánk az Everyday Robots-ról.

Albarn karrierje valóban pályaív, ebben az esetben ez a szó nem öncélú modoroskodás. Zenekara, a Blur a cipőbámulós noisy pop/shoegaze hullámán tűnt fel a kilencvenes évek elején, s első blikkre ügyes, de nem túl eredeti együttesnek látszott, amelyik képes slágereket írni (az első ilyen a baggy-s, dancepopos There's No Other Way volt 1991-ben). Aztán egy zaklatott amerikai turné után fejest ugrottak hazájuk könnyűzenei múltjába, szárnyra kaptak, jött a britpop, három príma album egymás után (Modern Life Is Rubbish, 1993; Parklife, 1994, The Great Escape, 1995), a média által is pörgetett viaskodás az Oasisszel, majd, már a kilencvenes évek utolsó harmadában, komolyabb, artisztikusabb lemezek (Blur, 1997; 13, 1999).

Az énekes ambíciói ekkorra már túlnőttek a zenekar adta kereteken: 1998-ban Jamie Hewlett grafikussal megalakították a Gorillaz képregényzenekart, melynek sikere minden elképzelést felülmúlt (de ami sokkal bizarrabb, felülmúlta az anyazenekar aktuális kommerciális teljesítményét is). A zenekar bomlását Graham Coxon gitáros 2001-es kiválása gyorsította fel, ezután a Blur már csak egy lemezt, a 2003-as Think Tanket volt képes összehozni.

A formáció aztán nyolc év szünet után, 2009-ben összeállt, két koncertet adott a Hyde Parkban és fellépett többek közt a Glastonbury fesztiválon, 2010-én új dallal jelentkezett, 2012-ben pedig újra aktivizálta magát, két újabb számot hozott ki (új albummal viszont nem jelentkezett) fellépett a londoni olimpia záróünnepségén, majd turnéra is indult, melynek során 2013-ban a Szigeten is fellépett.

Damon Albarnból mindeközben, nagyjából bő egy évtized alatt a brit könnyűzene reneszánsz embere lett. Lélegzetelállító, mennyi és mennyiféle zenét készített. Összehozott négy, lazább-szorosabb konceptkeretbe ágyazott, a gitárpoptól a hiphopon át a világzenéig ívelő, Lou Reedtől Snoop Doggig népes művész-vendégsereget felvonultató lemezt a Gorillazzal (Gorillaz, 2001; Demon Days, 2005; The Plastic Beach, 2009; The Fall, 2011). Alakított egy-egy egylemezes szupergruppot a Clash-hős Paul Simononnal és az afrobeat dobos-legendával, Tony Alennel (The Good The Bad and The Queen, mellyel fellépett a Szigeten is), valamint utóbbival és a Red Hot Chili-s Flea-vel (Rocket Juice & The Moon).

Írt színpadon is bemutatott operát kínai mítosz (Monkey: Journey To The West) és az angol történelem alapján (Dre Dee: An English Opera - ez I. Erzsébet orvosa és tudós tanácsadója John Dee életét beszéli el). 2002-ben Mali Music címmel afrikai zenészekkel (többek közt Toumani Diabatével) közös albumot készített, melyet 2011-ben egy újabb hasonló tematikájú lemez, a kongói zenészek és elektronikus tánczenei producerek együttműködésével összerakott Kinshasa One Two követett, de összerakott egy másik hasonszőrű projektet, az afrikai és angolszász muzsikusok együttműködésére épülő Africa Expresst.

És ez még mind semmi. 2001-ben, Einar Örn Benediktssonnal filmzenét írt a 101 Reykjavík című mozihoz, 2004-ben besegített Fatboy Slimnek, énekelt és szintetizátorozott a Massive Attack 2010-es Heligoland albumának egy-egy dalában, készített remixet Lana De Rey-nek, és producerként gondozta a soul-legenda, Bobby Womack Bravest Man In The Universe című 2012-es lemezét. Arra is szakított időt, hogy zenét írjon a testvére, Jessica Albarn The Boy In The Oak című könyvéből készült filmhez.

Egy dolog azonban valahogy nem akart megszületni: az első Damon Albarn szólólemez (2003-ban ugyan megjelentetett egy Democrazy című szkeccsgyűjteményt a saját neve alatt, azt azonban kortárs könnyűzenei közmegegyezés nem kezeli valódi Albarn-szólólemeznek).

Az idén 46 éves, több hangszeren is kompetens dalszerző-énekes jellemábrázolásban és történetmesélésben közmondásosan nagy, bátran cikázik zenei világok, stílusok, sőt, kontinensek között, de úgy tűnt, hogy épp az okoz számára nehézséget, hogy önmagát megfogalmazza, ha úgy tetszik, önmagát kiadja a világnak.

A most megjelenő Everyday Robots - melynek elkészítésére végül Richard Russel, az XL kiadó főnöke vette rá Albarnt - azonban bőven megérte a várakozást. "Sosem csináltam szólólemezt, mert nem éreztem szükségét, hiszen mindent, amit korábban előadtam, én magam írtam. Nem éreztem, hogy elő kellene állnom a magam dolgával, hogy kifejezzem önmagamat. De ez kifejezetten személyes album, amely igen komoly kihívás volt számomra. Hogyan készítsek egy olyan lemezt, ami valóban szólólemez - így hangzott a magam felé intézett kérdés" - nyilatkozta Albarn a napokban a Rolling Stone magazinnak.

A válasz maga a lemez, mely egyszerre személyes, törékeny, játékos, emelkedett, mély és szórakoztató. Egyben pedig - ebben az intim keretben - összefoglalása szinte mindennek, amihez a kortárs könnyűzene jelenleg egyik legfontosabb alkotójának valaha köze volt: a klasszikus brit könnyűzenei hagyományok, a Beatles- és a Bowie-örökség, az elektronika, a hiphop, a soul és az R&B, a világzene, sőt, itt-ott némi kortárszene és jazz.

Mindez egészen könnyed egységben, egészen nyilvánvalóan. Az olyan dalok hallatán, mint a szívbemarkoló Heavy Seas Of Love, a nem kevésbé megható, epikus You and Me, a dubos Lonely Press Play, a jazzes betéttel indító The Selfish Giant, vagy a mccartney-s The History Of Cheating Heart hallatán nem csak az válik világossá, hogy ez a lemez a 2014-es év minimum egyik legjobb lemeze lesz, de az is, hogy Damon Albarn helye immár kétségtelenül a poptörténelem nagy, klasszikus dalszerző-énekesei között van, egykori inspiráló kedvenceivel, Ray Daviesszel, David Bowie-val és a többiekkel azonos ligában.

 

 

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!