Csendben lángol a magyar színház
A színház mindig prioritást élvezett a kultúrpolitikában, ma pedig a teátrumok többsége már nemcsak a pénztárcájánál, de ideológiájában is összenőtt az állammal. A póráz elleni lázadás kockázatos, mégis gyorsan terjedő formája a privatizáció, melynek során az igazgatók, háttértulajdonosok és teljes társulatok igyekeznek bebizonyítani, a magyar színház nem az adófizetők finanszírozta kényszerű sznobéria, hanem valós piaci tényező. Budapesti teátrumvezetőket kérdeztünk visszautasíthatatlan ajánlatokról, több száz fős nappalikról és milliomos nézőkről.
Magyarországon színházat üzemeltetni 2014-ben sokkal inkább hit, mintsem üzleti megfontolás kérdése: ám amíg vidéken szinte kizárólag az állam emlőin nevelkedett teátrumok maradnak talpon, Budapesten egyre látványosabban terjedő jelenség a színházak privatizációja. Az állam és a főváros a magánszínházakat érintő intézkedéseiből azonban nem könnyű megállapítani, tiltja, tűri vagy támogatja a terület autonómiáját.
Gazdát keresők
A második világháborút megelőzően a színházak többsége anszvit jellegű volt, egyetlen darab színpadra állítása után azt napi rendszerességgel gyakorlatilag kifulladásig játszották. A metódusnak nem csak a háború előtti időkben még jócskán gyerekcipőben járó mozikultúra mellett volt létjogosultsága, de ma is bevett módszer a legjobban futó New York-i, londoni teátrumok körében. 1945 után azonban Európa, így Magyarország is a német típusú repertoárszínházat vette át, melynek lényege, hogy egy színház párhuzamosan több darabot tart műsoron, műfajok egész skáláját felölelve. Részben ennek a formulának tudható be, hogy a magyar közönség hosszú távon inkább teátrumokhoz, mintsem társulatokhoz kötődik.
"A közönség is ebben szocializálódott: nyilván van átlátogatás, de a néző többnyire színházat választ magának, nem elsősorban előadást. Egy színház tábora pedig lehet egészségesen nagy, de aggasztóan kicsi is" – állítja Puskás Tamás, a fővárosi Centrál Színház igazgatója.
A színházat az állam klasszikusan közszolgáltatásnak tekinti, finanszírozásának kérdését azonban a minisztériumok gyakorlatilag a rendszerváltás óta szívesen lökdösik át a helyi önkormányzatok asztalára.
"Jelen helyzetben Magyarországon szinte minden színház állami vagy önkormányzati fenntartású. Budapesten az Opera, az Operettszínház, a Nemzeti Színház és a Pesti Magyar Színház van állami kézben és a csekélyszámú magánszínház kivételével minden más az önkormányzatokhoz tartozik" – mesél Puskás.
Fel lehet állni
"A színházi finanszírozás alapvetően négy lábon áll: az állami és önkormányzati támogatás, a jegybevétel és az annak nettó 80 százalékáig visszaigényelhető társasági adó (TAO), mely ily módon szintén állami forrás, csupán közvetett" – árulja el Puskás hozzátéve, a négy komponens arányai színházanként lényegesen különböznek.
"Ha a nézőtér kicsi, a színház pedig 'művészetet' kínál, sikertelenül, minimális a jegybevétel. Ha nagy a színház és közönségbarát műsorral csábít, akkor viszont komoly összegről beszélhetünk" – mondja a Centrál Színház igazgatója, akitől megtudjuk, teátruma 700 milliós büdzséjéből 147 millió állami, 5 millió önkormányzati támogatás, 350 millió forint saját bevétele van, az ehhez társuló TAO pedig 212 millió volt tavalyi bázison. Összehasonlításképp utóbbi például az Operettszínház esetében meghaladja az évi egymilliárdot. "A Radnóti, az Örkény vagy a Katona Színház, az úgynevezett művész színházak jegybevétele kicsi, jobban rászorulnak az állami, önkormányzati forrásokra. Azok elosztásába persze mindig beleszól a politika. Így például nem csak az említettek, de például az Új Színház is magas támogatást élvez, és alacsony jegybevétele dacára így marad működőképes" – teszi hozzá.
A torta ekképpen való felosztásának sajátos szabályai pedig egyre több teátrum vezetését késztetik arra, hogy megpróbálják saját lábára állítani a színházukat. Puskás szerint a Centrál támogatásainak évek óta tartó csökkentése egyenesen vezetett az intézmény privatizációjához.
"Az elmúlt években például gyakorlat volt, hogy a főváros lejelentette színházai támogatásának mértékét, megkapta az államtól az ez után járó összeget, majd a lejelentett összeg egy részét bérleti díjként visszavette bizonyos színházaitól, így többek között a Centrál Színháztól is, aminek köszönhetően 2011 és 2013 gyakorlatilag nettó befizetők voltunk, miközben közszolgálatot végeztünk" – mondja Puskás, aki szerint panaszkodni lehet, csak nem érdemes. "Mikor 2003-ban, gyakorlatilag csődgondnokként az akkori Vidámszínpadra kerültem, 120 millió forintos volt a támogatásunk. Ötöde a Katonáénak, melynek múltja, színészei, rendezői is behozhatatlannak látszó versenyelőnyt jelentettek. Egy év múlva a friss áfatörvény miatt ez tovább apadt 100 millióra. Mikor ezt szóvá tettem, a válasz csak annyi volt az akkori kulturális korifeustól a kulturális bizottság nyílt ülésén: igazgató úr, fel lehet állni."
A hülyének is
Hasonlóan forrásmegvonás miatt irányítja ma egy talpraesett magánvállalkozás a patinás múltú Játékszínt, melynek igazgatója, Németh Kristóf 2012-ben, az azóta felszámolt Budapesti Kamaraszínháztól menekítette át az emberanyagot.
"Az állam anno közös alapból támogatta az egykori Kamaraszínházat és a Játékszínt, előbbi éves szinten 350 utóbbi 140-180 millió forint közti összeget kapott. A felelős minisztérium 2011-ben úgy döntött, elzárja a csapot, ezzel pedig mind a két intézmény működése ellehetetlenült" – emlékszik vissza Németh, hozzátéve, gyakorlatilag szélmalomharcot vívtak: "lehetetlen költségvetésekhez készítettünk üzleti terveket, az utolsó hónapokat – premierekkel együtt – pedig már fizetés nélkül csináltuk végig, egészen, amíg kézhez nem kaptuk a felmondásunkat."
A Kamaraszínház mögött álló cég úszott az adóságban, a Játékszínt üzemeltető kft. azonban – bár szintén felszámolás alatt állt –, Németh szerint lényeges jobb állapotban volt. "Ezen a ponton döntöttünk úgy, hogy ajánlatot teszünk a cégre a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőnél. Odamentünk és pénzt ajánlottunk egy felszámolás alatt lévő kft.-re, átvállalva annak minden adósságát, miközben nem kértünk támogatást és hajlandóak voltunk a cég bejegyzett alaptevékenységét folytatni. Nem hezitáltak sokat" – számol be Németh a több mint fair ajánlatról.
"Tudtuk, hogy az első év biztosan veszteséges lesz. Beleraktuk minden pénzünket és egy agresszív, ám nagyon hatékony marketingkampánynak köszönhetően már a második üzleti évben sikerült rekordot döntve 80 ezer fizető nézőt bevonzanunk" – ecseteli Németh, aki azt is elárulja, a Játékszín meggyőző startolása után hirtelen újra napirendre kerülhetett az állami támogatás kérdése, melynek köszönhetően a teátrum mostanra már éves szinten 63,4 millió forintos hozzájárulást tudhat magáénak. A bevétel gerincét azonban továbbra is a mintegy 105 millió forintnyi nyers jegybevétel és a 82-84 millió közötti TAO adja. A jegyek árképzésére pedig nincs recept, a határ elviekben a csillagos ég.
A buszok is tele
"Folyamatosan emelünk árakat, de mivel a minőségünk ezzel együtt állandó, így is bejönnek az emberek" – szögezi le Németh és nem ő az egyetlen, aki ilyen könnyű szívvel gondol a magyar közönség árérzékenységére. Puskás is hasonló meggyőződéssel áll a témához: "Ha eltűnne a bevételek felét kitevő állami támogatás, két dolgot lehetne csinálni: tovább húzni a derékszíjat, csökkenteni a működés költségeit, vagy megemelni a jegyárakat. Utóbbira mindenki azt mondja, lehetetlen, már azt sem tudják kifizetni az emberek, ami most van. Ám ez féligazság. A buszjegy 1989-ben 1,5 forint volt, ma 400 forint. Hallott már olyasvalakiről, aki öngyilkos lett a buszjegy árának emelkedése miatt? És a buszok tele vannak. Mert a vásárlói kosár számít, s bár a drasztikus jegyáremelés hatására újabb tömegek tűnnének el a színházba járók táborából, amennyiben az állam felhagyna eme közszolgáltatás támogatásával, nem maradna más megoldás" – magyaráz a Centrál Színház igazgatója, megjegyezve, szerinte a színházba járók többségének amúgy sem vércsapolás, ha 4 helyett 8 vagy 10 ezer forintot hagynak a pénztárnál.
"Egyszerűen jó színházat kell csinálni" – árulja el a jegyáremelés okozta nézőszámbéli visszaesés kivédésének fortélyát Magács László, az egykori Merlin Színház, ma a budai Átrium igazgatója. A főváros két éve jelentette be az igényét a Merlin otthonául szolgáló belvárosi ingatlanra, pótlék gyanánt pedig felajánlotta az akkor még a Budapesti Fővárosi Önkormányzathoz tartozó, abban az időben már 12 éve üresen álló, budai mozit. "A kondíciók szerint havi 1,2 millió forintos bérleti díjat határoztak meg – mesél Magács, majd hozzáteszi – aztán az Átrium épülete egy nyilvános pályázat során magánkézbe került."
Magács szerint az új tulajdonosoknak szívügye, hogy az ingatlant a kultúra számára tartsák meg, így az Átrium mögött álló üzemeltető és alapítvány bérleti díj nélkül használhatja a magántulajdonú ingatlant. "Papírforma szerint olyan, mintha lenne egy 1100 négyzetméteres nappalink egy társasházban" – mondja a színházigazgató, megemlítve az Átrium ilyenformán egy, a magyar közegben új színházmodellt képvisel.
“Esetünkben magántulajdonban lévő ingatlanhoz párosul egy, a Fővárosi Önkormányzattal kötött, évi 7,6 millió forintról szóló közszolgálati szerződés. A magántulajdon előnye a teljes funkcionális és tartalmi függetlenség, hátránya pedig, hogy nem sikerül az alapítványt a kiemelt előadó-művészeti kategóriába soroltatni, így a kapott állami támogatásunk a más struktúrában működő színházaknak szánt összeg töredékét sem éri el, idén összesen 9 millió forint."
Tipegés helyett
A lassan, de biztosan haladó privatizációs folyamatot azonban derékba törheti a TAO 2016. január 1-től hatályos kivezetése a magyar adórendszerből. A jegybevételek után visszaigényelhető összeg kiesése viszont a magánszínházak mellett több állami teátrumot is padlóra küldene. "A TAO pótlás nélküli megszűnése az Operettszínházban 1,2 milliárd, a Madáchban 750 millió, de még a Katonában is 150 milliós kiesést jelentene" – árulja el Puskás, aki szerint ezen költségvetési láb kirúgása ugyan brutális jegyáremelést és ezáltal közönségcsappanást hozna magával, mégsem jelentené a magyar színház végét. "A színház valamiért mindig is elsődleges prioritású volt az állam számára, ezért sok esetben nem kényszerült rá, hogy megpróbálja eladni önmagát. De az írók kapnak fizetést Magyarországon? A festők? A zenészek? Lehet, hogy áldozatot jelent, de én komoly lehetőséget látok abban, hogy a magyar teátrumok végre a saját lábukra álljanak. Ha engem kérdez, én jobban szeretek felnőtt lenni, nem bírom, ha felülről simogatják a fejem."
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
