A legéletellenesebben nyikorgó vekker csörgésére való másnapos ébredéshez hasonló, de annál mégis jóval kellemesebb élmény éppen Dr. Máriás jellegzetes bömbölésére megérkezni a Szigetre. A Tudósok látszólag konszolidált dob-basszus-szaxofon-szinti felállása ellenére noise rockos vehemenciával repesztette szét az A38 sátrat: erőteljesen szóltak és a frontember is elemében volt, groteszk, rajzfilmfiguraszerű karakterével és előadásmódjával, valamint idétlenül őserejű hangjával elérte, hogy mindenki kénytelen legyen odafigyelni okos szövegeire. Foghegyről beszólt például a nagyszínpad fellépőinek, de még azt is el lehett neki nézni, hogy az újabb szövegek között volt, ahol félig-meddig direkt politizálás is felbukkant, pedig az ilyesmi ritkán jön ki jól a zenében. Annál pedig, ahogy a Basszál című dal énekeltetésével Máriás minden fesztiválozót emlékeztetett első számú kötelességére, jobb koncertzárást nem is lehetne kívánni.

A Mount Kimbie tavalyi lemezét felületesen meghallgatva éreztem bennük annyi potenciált, hogy itt meg akarjam őket nézni, a kurrens elektronikus zenében eléggé jó nevűnek számító brit duó azonban csúnyán visszaélt bizalmammal. A koncert nagyjából két részre oszlott, egy prüntyögősebb gitáralapú és egy „húzósabb” elektronikus részre, ezek között azonban inkább csak hangzásban volt különbség, hatásmechanizmusban nem annyira: mindvégig ugyanazt az igazi dalok nélküli, időhúzó, általam csak „posztrockosnak” nevezett hozzáállást (úgymint szépelgés, fontoskodás, valamiféle többlettartalom nélküli impotens értelmiségi tartózkodás a túlságosan direkt hatástól stb.) kaptuk, és a színpadkép is ugyanezt a benyomást erősítette. Koncert közben, a tömeg közepén arra gondoltam, hogy ezt a zenét kábé csak egy marketingcég légkondicionált irodájában, lehalkítva tudom elképzelni.

Recenzori kötelességttudattól fűtve belenéztem persze az Outkast műsorába, zenéjük azonban annyira nem mondott számomra semmit, hogy inkább csak azt hangsúlyoznám, hideg profizmusú fanki-showman haknijuk után micsoda felüdülés volt látni, ahogy a betegsége miatt egy padon ülve éneklő Lang Györgyi Pa-Dö-Dő-beli társával, Falusi Mariannal a Szeszélyes évszakok stílusában évődik a Magic Mirror sátorban körülbelül századannyi ember előtt, miközben a világ legönfeledtebben vállalhatatlan számai szólnak. Olyan pozitivitás és girl power áradt a színpadról, hogy a koncert ideje alatt legszívesebben nővé váltam volna és a Hupikék törpikékből ismert gombaházakban laktam volna a zenekar tagjaival megegyező bő póló-kockás rövidnadrág egyenruhát viselő táncoslányok egyikeként, úgy hallgattuk volna Györgyi és Mariann bohókásan életigenlő tanításait a szerelmi csalódások túléléséről, arról, hogy a sok hülye között lassan védősisak kellene a normálisoknak, vagy éppen arról, hogy bár különböző országokból származunk, valójában mindenki egyformán földlakó. Ha ettől nem lesz világbéke, akkor semmitől.

Az utóbbi egy-két év kritikusliebling zenéi közül talán a kedvencem volt a Darkside bemutatkozó lemeze: sokféle stílusból építkezett, mégis teljesen egységes atmoszférával bírt, kellően ötletes és megragadó volt a hetvenes évekbeli art rockig terjedő világa. Élőben ez annyiban nézett ki máshogy, hogy Nicolas Jaar és Dave Harrington gitár-szintetizátor duója leszámolt a dalszerűséggel, a lemezen hallható számok motívumai csak néhol voltak felismerhetők, tíz-tizenöt perces, improvizatív zenetömbökké nyújtották el őket. Ambíciózusságuk könnyen átcsúszhatott volna ellenszenves művészkedésbe, de az akadályt ügyesen vették: volt valami értelme annak, amit csináltak, végig érezni lehetett azt a éjszakai nagyvárosi emelkedettséget, ami a lemezre is jellemző, az álmodozást pedig néha populista veretős részekkel ellenpontozták (a közönség jó része természetesen ezeknek örült legjobban), de túlzásba szerencsére ezt sem vitték, leszámítva talán az utolsó szám végét. A zenekar elvileg a turné végeztével feloszlik, ami egyrészt szomorú, másrészt viszont eddig is pengeélen táncoltak, így legalább nem kell látnunk, ahogy leesnek.