Szóval odaértünk ezen a kellemes őszi estén, szerdán az Akváriumhoz. Érdeklődve tapasztaltam, hogy nagyjából a Millenáris, vagy mondjuk a MOM koncertjein fellelhető közönség gyűlt össze. Nem mondanám azt, hogy a budai underground átjött bulizni egy jót az Erzsébet térre. Jól szituált fiatalok voltak, na, ez a lényeg! Amit persze a jegyár alapján könnyen előre is megjósolhatott az ember. A 6-8 ezer forintos klubbuli talán még nem számít megszokottnak itt Budapesten, de hát mit lehet tenni, ha egyszer nyugat-európai menőség látogat hozzánk? Meg ugye fontos azt is leszögezni, hogy a zenei minőség mellett a helyszín minőségén sem lehet nagyon kattogni. Egy tök jó zenekar tök jó zenéje szólt tök jól.

A dánok teljes menetfelszereléssel érkeztek. Arra gondolok, hogy szó sem volt holmiféle DJ set-ről, vagy az egyszerű polgárok parasztvakításáról. Itt kérem két gitárt téptek, szépen énekeltek, doboltak és nyilván zörögtek az elektronikával.

Akvárium Klub - Instagram

Kellemes, mégis kegyetlen lágyan szeletelő minimál hangulattal lendültünk neki az éjszakának. Nagyjából fél órán keresztül büntették így a drága magyar fiatalokat, amikor hirtelen átlendültek az érzelmes líra irányába. Nem is tudtam hová lenni ettől a nagy váltástól, mögöttem is felsóhajtott egy csillogó szemű huszonéves intellektuel leány, mondván „Ez olyan szép”. De a szépet már szinte elcsukló hangon tudta csak kimondani.

Hallgattuk ezt a nettó szóló csilingelést egy darabig, közben bennem felidézték a szomorú Yann Tiersent. Mondjuk a francia zseni már így is épp eléggé el tud menni a melankólia irányába, de Trentemøllerék ha lehet, akkor még inkább elmerengtek néha.

Nem gondoltam volna, de úgy nagyjából a koncert feléig csak melegítették a népet, akkor jött ugyanis elő az igazi lélek. Zenéje alapján ez az Anders azért rendesen megszenvedheti az életet, hiszen igazi sikítós, üvöltős kompozíciók érkeztek egymás után. Sírtak ezek a hangszerek.

Nem sokáig pengették azonban a lélek szomorúságra hangolt húrjait, nem akartak kockáztatni semmit. Váltottak is időben, amelynél láthatóan és érezhetően mindenki megkönnyebbült a közönség soraiból. Nincs mit titkolni, én is fellélegeztem.

Tudom, hogy költői túlzás, de higgyük csak el: operai sűrűségű anyaggal találkoztunk. Mintha egy dalszínházi produkció sokszínűségét (a kosztümöket, a zenekari árokban ülő több tucatnyi muzsikust, világosítókat, sminkeseket és így tovább) sűrítették volna egyedül és kizárólag a hangzásba. Majd felcsendült a Vamp, ami a csapatnak egyfajta himnusza. Örömkönnyek ezrei gyűltek fel, de ezt követően már nem hagytak túl sok helyet az érzelgősségnek.

Valami olyan mély, zenei robbanással lebegtünk tovább, amely erőben vagy talán agresszióban a Prodigy-t idézi. Azzal a különbséggel, hogy amikor a britek egy-két ’motherfuckin voodoo people’ ordítozás dörömbölés után már elengedték volna a közönséget, Trentemølleréknek eszük ágában sem volt.

Ezzel együtt pedig zenébe komponált kínzó kérdésekkel operáltak, szemét módon válaszokkal sosem szolgáltak. Valahol olvastam, hogy amit ők csinálnak, az az okos zene. Nem értettem, hogy mire gondolnak, de most már látom, hogy hiába a körülmények – értsd buli, meg koncert, meg hangos zene, meg őrjöngés -, mégis érezni lehetett, hogy itt valami kőkomoly dolog megy végbe.

A koncertet természetesen visszataps zárta, amely után – legalábbis számomra – szabályos siratóénekkel búcsúztak. Ez azért kissé meglepett, mert jól esett volna valamiféle jótékony feloldás, de úgy látszik, hogy az északiak képtelenek belazulni. Talán a sok hideg, vagy a kevés fény. Nem tudom.

Mindenesetre úgy fest, hogy az Akvárium nagyon nagy lendülettel igyekszik megvalósítani misszióját, amely szerint nyugat-európai színvonalú, ízléses produkciókkal végre szélesebb kör számára is elérhetővé teszik a zenei delikátokat, amelyek személyes ismerete sokáig főleg a gourmet-k kiváltsága volt.

És ez nagyon is támogatandó.