Mint minden tekintélyelvű vezető, Napóleon sem a saját alattvalóit tekintette fontosnak (bár hivatkozni természetesen sokat hivatkozott rájuk), hanem a saját dicsőségét, hatalmát próbálta a legvégsőkig fokozni. Mindeközben sem katonái, sem az ellenséges polgári lakosság életét nem kímélte a kor viszonyaihoz képest elképesztő méretű vérengzéseket eredményező háborúiban. A napóleoni csaták áldozatait szinte megszámolni sem lehet, a kor technikai viszonyai között a katonai áldozatok a nagy világháborúkéhoz mérhetők. Az utolsó, kétszáz esztendővel ezelőtti csatájában, 1815. június 18-án Waterloonál is sok ezren haltak meg, a sebesültekkel együtt pedig több tízezres volt az úgynevezett „véres veszteség”. (Véreskezű Napoleonról lásd keretes írásunkat. – a szerk.)

Napóleon csatában - csak a dicsőség

AFP

A Kutuzovval vívott 1812-es borogyinói csata után viszont – amelyről Tolsztoj a Háború és békében minden történésznél érzékletesebben megírta, mennyire hiábavaló áldozatokkal járt – megpecsételődött az addig a kontinentális Európa nagy részét uraló francia császár sorsa. Az 1789-es forradalom kitörése óta immár a hatodik(!) franciaellenes koalíció alakult meg 1813-ban. Előbb I. Sándor orosz cár állapodott meg a porosz III. Frigyes Vilmossal februárban, majd ősszel Ausztria is csatlakozott ehhez a koalícióhoz a teplitzi szövetségi szerződésben, amelyet Anglia pénzügyileg támogatott.

Waterloo Lipcse volt

Ezután a Lipcse melletti „népek csatájában”, 1813. október 16–19. között döntő vereséget mértek Napóleonra. Legalábbis úgy tűnt, ez Napóleon döntő veresége, mert ugyan még pár hónapig védekezett a francia császár, ám uralkodói címéről a katonailag kilátástalan helyzetében 1814. április 6-án lemondott. Franciaország trónjára pedig azok a Bourbonok kerültek vissza, akiket Talleyrand – egykor Napóleon külügyminisztere – javasolt az orosz cárnak. Napóleont pedig Elba szigetére száműzték.

Ám mégsem Lipcse lett a bukás szimbóluma, hanem Waterloo. De hogyan jutottak idáig a dolgok? Napóleon legyőzői 1814 novemberében ültek össze az osztrák fővárosban. A bécsi kongresszus egészen 1815 júniusáig ülésezett – az Histoire de France Franciaországot a tanácskozás nagy vesztesének nevezi. Pedig ennek nem kellett volna feltétlenül így lennie.

Talleyrand műve

A győztesek megosztottak voltak. Anglia számára a kontinentális egyensúly azért volt fontos, hogy tengeri hegemóniáját őrizze. Franciaország – amelyet Napóleon után a Bourbonok irányítottak – a Bécsi kongresszuson Talleyrand révén képviseltette magát, aki számos rendszert kiszolgált már a forradalom 1789-es kitörése óta, és ravasz diplomataként kihasználta a nyertes koalíció nyílt és látens konfliktusait.

A viszály legfőbb oka az volt, hogy az orosz cár Lengyelországból jelentős részt akart kiszakítani, de a térségben a poroszok és az osztrákok is felléptek területi igényekkel, s a győztesek egymástól is féltek. Talleyrand ügyes politikája ennek eredményeként szülte meg az 1815. januári „bécsi titkos szerződést”, amelyben Ausztria, Franciaország és Anglia gyakorlatilag Oroszország ellen fogott (volna) össze. Előzőleg Castlereagh brit miniszterelnök, Metternich osztrák kancellár és Hardenberg porosz miniszterelnök együtt fordult az orosz cárhoz, hogy mérsékelje lengyelországi igényeit – hiába.

A bécsi kongresszus résztvevői, Jean Godefroy korabeli rézkarcán

Wikipedia

Bár Franciaország 1792-es határai közé szorult vissza, de hozzácsatolták Savoya két kerületét, visszakapta indiai, szenegáli és karib-tengeri telepeit, és nem esett szó jóvátételről, megszállásról vagy a francia hadsereg létszámának korlátozásáról. Még a Franciaországba hurcolt műkincsek visszaadását sem követelték. (Napóleon a lemondása előtt az1801-es francia határokhoz ragaszkodott volna, ezt azonban Metternich osztrák kancellár elutasította. Franciaország 1801-ben a mai Belgiumot és Hollandia egy részét is magában foglalta, illetve jelentős Rajna-menti német területekkel bővült.)

Egy ember inváziója

Napóleon első bukása után még a trónra visszatérő Bourbonok képviselője is viszonylag mérsékelt politikát folytatott Franciaországban. XVIII. Lajos király elismerte, hogy szükség van liberális alkotmányra, békésen akarta rendezni a belpolitikai problémákat. Napóleon azonban elhagyta Elbát, és 1815. március 1-jén partra szállt Franciaországban. Chateaubriand ezt a lépést nevezte „egy ország egyetlen ember általi inváziójának”. Az ellene küldött hadseregek mellé álltak, XVIII. Lajosnak pedig menekülnie kellett Párizsból. Ráadásul a titkos januári egyezség egyik példányát a sietve távozó Bourbon király a palotájában hagyta, amit Napóleon talált meg. A visszatért császár ekkor azonban már hiába módosította liberális irányba a császári alkotmányt, a lakosság nagy része távol maradt.

Ugyanakkor a bécsi kongresszus egymással acsarkodó nagyhatalmait hirtelen észre térítette Napóleon visszatérése. Száznapos uralma ellen összeállt gyorsan a hetedik koalíció. Ám közben Talleyrand műve is összeomlott, mert Napóleon a januári titkos egyezményt, amiből kiderült, hogy Anglia és Ausztria akár Oroszországgal szemben is összefogott volna a franciákkal, elküldette az összes érintettnek. Ám a császár lépése már hiábavaló volt. Személyes sorsát már nem befolyásolta, nemzetét viszont sokkal nehezebb helyzetbe jutatta, mint korábban.

Hajszálon múlt

A hetedik koalíció csapatai ugyanis Waterloonál legyőzték Napóleont. Bár Wellington herceg, az angol hadvezér életében nem látott „még egy ilyen dolgot, ami ennyire hajszálon múlott volna” (Norman Davies idézi őt az Európa történetében), azért a vereség nemcsak azon múlott, hogy a poroszok Blücher vezetésével mégis „betoppantak” a csata második felére, míg a francia Grouchy marsall egy mellékhadszíntéren tévelygett. A hetedik koalíció ugyanis nagyon erős volt, Napóleonnak pedig a hazai támogatása nem volt biztos.

A waterlooi csata

AFP / Rava / Leemage

Ráadásul Waterloo után a győztesek sokkal szigorúbb békefeltételeket szabtak: „A második párizsi békeszerződés (1815. november 20.) már elvette Franciaországtól Savoya maradékát és több északi várost, 150 000 fős megszálló hadsereget küldött a határ menti megyékbe, és 700 milliós hadisarcot írt elő.” (Savoyát Franciaország a XIX. század folyamán mégis megszerezte, de ez nem Napóleonnak, hanem rokonának, III. Napóleonnak köszönhető – az egységes Olaszország megteremtésének „ára” volt ez a terület.)

A magyar szabadságharcra is hatással volt

Napóleon visszatérése rendkívül negatívan hatott a francia belpolitikára is: kiélezte az Bourbon-királypárti „ultrák” és a liberálisok viszonyát, délen még fehérterrorra is sor került. Több tábornokot kivégeztek, legalább ötvenezren elvesztették az állásukat, s Franciaország társadalma két táborra szakadt.

AFP / Emmanuel Dunand

Napóleon visszatérése és másodszori, végleges bukása (Szent Ilona szigetére száműzve már esélye sem volt a visszatérésre) Európát is konzervatív irányba fordította: a győztesek létrehozták a Szent Szövetséget, amely nemcsak a forradalmi, hanem a mérsékeltebb reformokat is igyekezett a kontinensen felszámolni. Ennek már mi, magyarok is a kárvallottjai lettünk, hiszen a polgári fejlődés megakadt, a szabadságjogok nem bontakozhattak ki, a választójog kiterjesztése és a jobbágyság eltörlése, az ipar fejlesztése, a kereskedelmi akadályok leépítése mind-mind lassan, részlegesen vagy egyáltalán nem valósulhattak meg 1848-ig. A Szent Szövetség egyik utolsó nagy intervencióját éppen a mi szabadságharcunk leverésével hajtotta végre az orosz cár – 1849-ben.

Ha tudni szeretné, hogy milyen elméletek forognak a 200 évvel ezelőtti waterlooi csatáról, olvassa el a HVG e heti számában!

(A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.)