Bicsérdi Ádám
Bicsérdi Ádám

Megmenthették volna – bár az Amy Winehouse-ról szóló dokumentumfilm ezt nyíltan nem mondja ki, mégis leginkább ezt a gondolatot kell megemésztenie a nézőnek a tragikus vég után. A filmet rendező Asif Kapadia az énekesnő közelében élők felelősségét is firtatja, de jut ideje arra is, hogy a bulvárhírekben nem látott, humoros, dögös és végtelenül sebezhető Amy Winehouse-t is megmutassa. A film így egyszerre ünnepli a popzene utolsó, száz százalékig őszinte hősét, és száll pokolra egy démonokkal küzdő törékeny lánnyal.

Asif Kapadia életrajzi filmje ha nem is nyíltan, de többször is az Amy Winehouse-hoz közel állók felelősségét feszegeti. Folyamatosan azt sugallja, hogy ha valaki a megfelelő pillanatban közbelép, és képes nemet mondani az öntörvényű, a bulimiában, illetve alkohol-, később drogfüggőségben szenvedő előadónak, vagy jobban odafigyel rá, akkor ez film soha nem készül el –  vagy legalábbis nem ennyire a tragikus a vége.

Ebből is látszik, nem egy szokványos bálványfényező életrajzi film az Amy. Persze a zabolázhatatlan Winehouse-ból nehéz lenne példaképet faragni, de Kapadia ezúttal is ahhoz a formához nyúlt, amely a Forma-1 legnagyobb legendájáról, Sennáról készült alkotásában (Senna) már bevált. Kívülállóként, nem rajongóként tekintett filmje főszereplőjére. Ítélkezés helyett a főhőshöz közel állók sztorijaiból rakott össze egy történetet.

©

Ahelyett, hogy unalmas beszélő fejekkel meséltette volna el egy híres ember pályafutását, az emberre, a zűrős családból érkező, magánéleti problémákkal küszködő hétköznapi figurára koncentrált. Hagyta, hogy a rengeteg házivideó, telefonos felvétel beszéljen az utólag okoskodó hangok helyett. Mert teóriája, sztorija mindenkinek volt/van az énekesnő életéről és annak látványos végéről, de ez még a tényen nem változtat. Amy Winehouse az első olyan popsztár, akinek a teljes leépülését, majd 2011-ben bekövetkező halálát is a lehető legközelebbről nézte végig a világ. És ahogy az a filmből is kiderül, eközben még jókat is nevettünk rajta, gúnyt űztünk a leépüléséből.

Rossz korba született

A film legnagyobb erénye épp ez a szembesítés. A szembesítés a ténnyel, hogy egy törékeny, szeretetre vágyó lányból leginkább csak a botrányhőst látta mindenki. Ezt  úgy éri el Kapadia, hogy miközben hagyományos módon elmeséli a karriertörténetet, folyamatosan adagolja a tragédia apró lépcsőfokait: a lányukat folyamatosan félreértő szülőket, a beinduló karrier alatt meghozott rossz döntéseket, az egyre extrémebb formát öltő párkapcsolatokat, és a showbiznisz óriási nyomását.

Egy ártatlan szülinapi zsúrban láthatjuk először, még tizenévesként a már akkor is a figyelem középpontjába kerülő Amyt. Szimbolikus keretet ad a filmnek, hogy ekkor még ő játszik a kamerának, majd ahogy egyre népszerűbb lesz, úgy játszik a kamera egyre inkább vele. Végül már odáig fajul a dolog, hogy az egyre rosszabb állapotban lévő, már minden lencse mögött az ördögöt sejtő, és egy szigetre visszavonuló énekesnő fenyegetően mutogat a kamerára. És ezzel együtt mindenkire, aki erőszakosan a maga darabját akarta belőle: apjára, barátaira, menedzserére és a rajongóira.

©

Egy biztos, Amy Winehouse nagy tragédiája (és ez a filmből is egyértelműen kiderül), hogy nagyon nem illett az egyre gyorsabb fogyasztásra berendezkedő digitális világba. Ő a dalszerzésben is, mint minden másban, teljesen őszinte és kitárulkozó volt. Dalai a saját élményeiből fakadtak, csak akkor írt, ha olyan történt vele, amit ki akart adni magából. Nagyon nem feküdt neki a kor egyik alapelvárása: legalább kétévente jelentkezz egy albummal, vagy minimum egy slágerrel, különben elfejtenek. Még a nagy világsztár-státusz előtt is, a Frank album rétegsikere (főleg jazz körökben vált ismertté) után is sokan kérték tőle számon a folytatást, mígnem egyszer csak fogta magát, és pár hét alatt összehozta a mesterművét, az előzőnél dögösebb, személyesebb, tragikusabb Back to Blacket. A mesterművet, ami azonban túl korán tette a jazz zárkózott, biztonságot nyújtó világából érkező művészt címlapokon pózoló, showműsorokban fellépő, a médiának teljesen kiszolgáltatott sztárrá.

"Apu szerint jól vagyok"

Amit azonban a dalaiban üzent, arra egyre kevesebben figyeltek igazán oda: legalábbis ez Kapadia állítása, aki több számot is konkrét személyekkel párosított össze a filmben, így kreálva összefüggést az előadó magánélete és művészete között. A film legnagyobb vitát generáló része is ebből a párhuzamos felépítésből adódik. A rendező a film egy rendkívül hangsúlyos részén rámutat, hogy a Rehab című világsláger egyik sora, (My daddy thinks I’m fine / apu szerint jól vagyok) valós történeten alapult.

A Winehouse-hoz nagyon közel álló menedzser és barát, Nick Shymanski szerint még a Frank és Back To Black album között, az első súlyos összeomlás után elszalasztottak egy nagyon komoly lehetőséget Amy megmentésére. Szerinte ugyanis, ha abban a helyzetben elvonóra küldik az akkor még nem paparazzik üldözte előadót, akkor lehet, egészen másképp alakul a történet. A barátok nyomása ellenére azonban az apa, Mitch Winehouse mondta ki a végső szót, aki szerint lányának nem volt szüksége kezelésre. Nem véletlen, hogy a filmet bemutatása óta minden fórumon szidalmazó apa már a saját verzióját szeretné filmre vinni (korábban már írt könyvet, Amy, a lányom címmel) , nyilván ott az ő szerepe egészen más színben tűnne fel. Felelőssége lánya egyre nagyobb publicitást kapó önpusztításában ugyanis a film más pontjain is terítékre kerül.

Fontos azonban leszögezni, Kapadia nem bűnbakot keres. A rendező a nyomozók munkáját idéző pontossággal derítette fel az énekesnőhöz közel álló személyek hálóját, majd az általuk elmesélt sztorikból épített fel egy történetet. Shymanskit, Amy Winehouse első menedzserét is ez az alaposság nyűgözte el. Egy interjúban elmesélte, hogy először elhajtotta a dokumentumfilmes stábot, de amikor rájött, hogy a Sennát összehozó stábról van szó, adott egy esélyt a produkciónak. Felkészültségük láttán adott oda egy rakás soha nem látott felvételt a stábnak.

A film első fele így nagyrészt az ő Amyhez fűződő emlékeire, és közös történetükre épül. Itt még minden ártatlan szórakozásnak tűnik: először utaznak koncertre, lepukkant kocsmában biliárdoznak, vagy Amy első kislemezének megjelenésén viccelődnek. Itt ismeri meg a néző a csípős humorú, rendkívül tehetséges lányt, akit bárki szívesen látna a haveri társaságában. Azt a személyt, akit a világ már nem tudott, vagy nem is akart meglátni a későbbi világsztárban.

Nem csak a végzetes belgrádi estén múlott

A film második felének elképesztő lejtmenete azonban még az edzettebb rajongókat is próbára teheti. Olykor-olykor a rendező – talán csak az érzelmek fokozása miatt – felcsillantja a reményt, de ezek a képsorok még négy évvel a szomorú vég után is embert próbálóak. Itt már az önpusztításban még nagyobb sebességet diktáló exférj, Blake Fielder-Civil válik főszereplővé: Amy életében és dalaiban is. Kapadia róla sem mond ítéletet, de kettejük enyhén szólva viharos viszonyára húzza fel a film második felének bukástörténetét.

©

Azt a bukástörténetet, amit mindenki jól ismer, hiszen a bulvársajtó ekkor már tényleg minden lépését követte az egyre inkább saját magába forduló énekesnőnek. A negatív csúcspont, a kegyelemdöfés természetesen a belgrádi, botrányba fulladó koncert. Azt a félbeszakadó, azaz igazán soha el sem kezdődő koncertet akkor a média még egy újabb állomásnak tekintette az egyre csúnyább fordulatokat hozó Winehouse-sztoriban. Tanulságos megnézni, hogyan írt akkor például a magyar sajtó az esetről: „Inkább iszik: a Szigetre sem jön Amy Winehouse” vagy „Amy nagyon be lehet állva” vagy „Nagyon ciki videó! Hullarészeg Amy Winehouse a színpadon!”.

A filmben az ez előtti utolsó nyilvános leszereplés is egészen más megvilágításba kerül, hiszen kiderül, hogy ebben a botrányban a menedzsment is ugyanolyan sáros volt, mint a viselkedésével teljes karrierjét sutba vágó Winehouse.

Kapadia főleg a film második részében néha azért arányokat téveszt, és talán abból is fordulatot csinál, amiből nem kellene, de dicséretére legyen mondva, a film és persze a tragikus életút végét nem rontja el. Nem időzik feleslegesen az Amy camdeni lakása előtti virág- és gyertyatömegen, vagy a temetésen. A film eddigre már úgyis elmesélte azt, amit meg akart mutatni a világnak tragikus hőséből. Megmutatta a belső démonokkal küzdő, szülei által félreértett tinit, a siker küszöbén álló, a koncerteket, a dalokat terápiaként használó művészt, és a művészete után szép lassan saját magát is eldobó reményvesztett embert. Az embert, akiről nem hiába mondta egyik producere, hogy alig húszévesen már olyan volt a hangja és a karizmája, mint egy hatvanon túli jazzénekesnőnek. Persze neki könnyű volt, hiszen ahogy a Back to Blackben is énekelte, "már százszor meghalt".

Az Amy – Az Amy Winehouse-sztorit július 9-tól vetítik a hazai mozikban.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Akkora vihar van Japánban, hogy 300 légi járatot töröltek miatta

Akkora vihar van Japánban, hogy 300 légi járatot töröltek miatta

Több tízezer alkalmazás garázdálkodott a Facebookon, felfüggesztették őket

Több tízezer alkalmazás garázdálkodott a Facebookon, felfüggesztették őket

Orbán Viktor keresztény szabadsága alaposan feladta a leckét az egyházaknak

Orbán Viktor keresztény szabadsága alaposan feladta a leckét az egyházaknak

Jemenből szóltak, hogy Irán újabb támadást tervez a szaúdiak ellen

Jemenből szóltak, hogy Irán újabb támadást tervez a szaúdiak ellen

Huszonöt éve nem tudjuk megunni a Jóbarátokat

Huszonöt éve nem tudjuk megunni a Jóbarátokat

Levizsgáztatják a kínai állami média 10 ezer dolgozóját a pártelnök ideológiájából

Levizsgáztatják a kínai állami média 10 ezer dolgozóját a pártelnök ideológiájából