Már akkor érezhető volt, hogy  sokan sportot űznek majd a True Detective második évadának szidásából, amikor már azon ment a fanyalgás, hogy miért nem az előzetesben megismert dal, Lera Lynn The Only Thing Worth Fighting For című dala szól a főcímben. Jól jelzi, a True Detective körüli médiahisztit, felhajtást, és rajongói elkötelezettséget, hogy még el sem kezdődött a sorozat második évada, máris beindult a vita, pedig Leonard Cohen dala (Nevermind) tökéletes választás volt, hiszen ugyanolyan, mint az egész második évad:  sejtelmes, nehezen kibogozható, és csak idővel derül ki róla, mi benne a jó.

Az első évad sem volt forradalmi

Nehéz megszámolni, hogy hányszor olvashattuk bármelyik, a második évaddal foglalkozó cikkben, hogy az első etap milyen magasra tette a lécet, ezért nem árt kicsit helyrerakni azt az első nyolc epizódot. A True Detective-et már indulása előtt óriási várakozás előtte meg, és ennek két oka volt: Matthew McConaughey és Woody Harrelson. A két A-ligás színész azonban simán beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és bár szokás a sorozat ajnározásakor az író Nic Pizzolatto zsenialitását is kiemelni, utólag úgy tűnik, az első évad sikerében ő csak a negyedik szereplő volt.

A két nyomozót alakító McConaughey és Harrelson tévésorozatokban ritkán látható mélységet vittek a louisianai mocsárvidéken játszódó bűnügyi történetbe, minden arcrezdülésüknek, félmondatuknak jelentése volt – vagy ha nem volt, akkor úgy tettek, mintha valami nagyon fontosat mondanának. Aztán muszáj kalapot emelni Cary Fukunaga, az első évad összes epizódjáért felelős rendező teljesítménye előtt is, aki formát adott Pizzolatto szövegének, és nem egyszer már-már forradalmian merész technikákat alkalmazott.

Pizzolatto azonban nem húzott már az első évaddal sem olyan merészet: 2014-ben már nem számított akkora truvájnak, ha egy történetet két  párhuzamos idősíkban mesélnek el, sőt, az sem, ha a történetet sokszor homályos, balladaszerű elemekkel zökkentik ki a medréből. Pizzolatto nagyon jó színészeket kapott a párbeszédeihez, így azt is könnyen megbocsátottuk, hogy McConaughey karaktere, Rust Cohle néha tényleg iszonyatosan nagy blődségeket hadovált össze a világegyetemről, meg az emberi természetről.

McConaughey és Harrelson csuklóból hozta az első évadot

AFP

A tévés világban apróbb gyengeségei miatt még így is simán kultikus, hivatkozási pontként emlegetett széria lett a True Detective-ből. Sokan egyenesen odáig mentek, hogy ez a sorozat megint megváltoztathatja a tévés szériák megszokott elbeszélési formáit. Ez utóbbi, főleg a második évad tükrében, túlzás volt – kár volt nyolc epizód után forradalminak kikiáltani a True Detective-et.

Nem kellett volna annyi kritikát olvasni

Már csak azért is hiba volt ez, mert Pizzolatto mintha túlságosan is sokat olvasta volna az első évad kritikáit. Hiába nyilatkozta, hogy a második évad azért lesz teljesen más az elsőhöz képest, hogy ne nyomja agyon a teher és az elvárás a produkciót, a végeredmény mégis azt sejteti, az író nem kezelte helyén az első évadhoz fűzött kommentárokat. Főleg a befejező rész miatt szidták, mondván, az túlságosan is puha, és lecsapott volt a többi epizódhoz képest.

Való igaz, Pizzolatto az első évadot nem a végső rejtély megoldására hegyezte ki. Addigra már túl voltunk számos máig emlékezetes csúcsponton, idézhető párbeszéden vagy monológon. A harmadik, negyedik rész tájékán már a néző is otthonosabban mozgott a baljós louisianai táj elhagyatott részein, nem feltétlenül akart mindenáron a rejtély kulcsa felé haladni. Szóval Pizzolatto gondolt egyet, és azt mondta: nagyobb finálét akartok? Akkor most készítek nektek egy lineárisan haladó krimit, igazi csúcsponttal a végén. Csak azt felejtette el, hogy ha az utolsó részekig túlbonyolítja a sztorit, lehet, már nem sokan maradnak vele a végére, és még többen követelik már időközben az emlegethető jeleneteket. Főleg akkor, ha az első évaddal elhitette, hogy egy sorozat epizódjai külön-külön is szinte mozifilm-minőséget képviselhetnek.

Az egyik legjobb, vágás néküli, hosszú snitt az első évadból:

Pizzolatto tehát mást ígért, és mást is kaptunk: mivel akkora aurával rendelkező színészt most nem tudott igazolni az HBO, mint Matthew McConaughey, ezúttal az író négy karakterre osztotta el a terhet. Ezzel még nem lett volna feltétlen baj, de a legfájóbb az a kihagyott  lehetőség, hogy Vince Vaughn-t az önelemző gengszter karakterével sem sikerült rehabilitálni. Az alvilági figura eljátszásával a vígjátékokból ismert Vaughn is új lendületet adhatott volna pályájának, de volt néhány olyan mély értelműnek szánt, rendkívül közhelyes szövege, amit csoda, hogy egyáltalán fel tudtak vele venni. A többiek, főleg a korrupt rendőr szerepét alakító Colin Farrell, és a férfias nyomozóként domborító Rachel McAdams hozták a formájukat, de a legtitokzatosabb karakter, a Taylor Kitsch által megformált ex-katona végig csak ígéret maradt a nyolc rész során.

De talán még ez sem okozott volna akkora közfelháborodást, ha a második évad is olyan erős vizualitást kap, mint az első. Pletykaszinten felmerült, hogy Fukunaga és Pizzolatto másképp gondolkodtak a folytatásról, ezért is rendezte ezúttal mindig más filmes alkotó az epizódokat. Ezzel azonban odaveszett az egységes látásmód – ennyi elvarratlan szálat, egyszer hangsúlyos, másszor teljesen jelentéktelen karaktert rég zsúfoltak össze nyolc epizódba. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy miért kellett minden átkozott jelenet után felülnézetből bemutatni a helyszín, a képzeletbeli Vinci városának kacskaringós útvonalait? Egyszer is elég lett volna megtenni ezt, hiszen egy ennyire videók uralta világban mindenkinek hamar leesik: bonyolult útszerkezet = bonyolult történet.

Vince Vaughn és Colin Farrell a 2. évadban

AFP / Anonymous Content / Lee Caplin/Picture Entertainment / Passenger / The Kobal Collection

Innentől előfordulnak spoilerek, ha még nem látta az utolsó rész(eke)t, ne olvasson tovább!

Öt rész is ment a levesbe

Szerkezetileg tehát fájdalmasan egyenetlen volt a sztori, az újszerűség varázsa miatti erős kezdés után nem találta azt a vezérfonalat Pizzolatto, amely mentén érdemes lenne felvezetni a történetet, így gyakorlatilag a nyolc részből öt elment a csapongóan rejtélyeskedő expozícióval. Mire eljutottunk a hatodik epizód végén ellőtt orgiajelenetig (ami a főszereplőre koncentráló, a külvilágot homályba utasító képeivel bizarr módon a Saul fiára emlékeztetett) és a csúcspontot jelentő hetedik részig, addigra nem voltunk benne biztosak, hogy ténylegesen érdekel-e minket a karakterek sorsa. Pont ezért viszont érdekes lesz egyszer újranézni az évadot, mert sok érdekes részletet elhintett az elején az író, épp csak a hatástalan körítés miatt azok nem ragadtak meg a nézőben.

AFP / Anonymous Content / Lee Caplin/Picture Entertainment / Passenger / The Kobal Collection

Hiteles, egységes történet helyett kaptunk viszont számos felejthetetlen – bár néha mindenféle funkciót nélkülöző – töredéket. A harmadik rész nyitójelenetében látható álom-szekvencia a sorozat egyik legszebben megkomponált jelenete, amit nem véletlenül hasonlítottak sokan David Lynch munkásságához – főként a rejtélyre épülő sorozatok legnagyobb forrásához, a Twin Peaks-hez. A negyedik epizód nagy utcai lövöldözés-jelenete, a hatodik rész végén látott orgia, a rettenetesen rosszul használt, de szép finálét kapó Woodrugh (Taylor Kitsch) utolsó pillanatai vagy a Vince Vaughn-karakter, Frank retorziója mind-mind olyan pillanatok, amelyek közben azt érezhette a néző, hogy igen, ezt a sorozatot nézni kell.

Az már összetetteb kérdés, hogy sikerült-e a Pizzolatto által kívánt nagy finálé. Ha valakit az érdekelt, ami beindította a történetet és összehozta a főszereplőket, vagyis hogy ki a gyilkos – márpedig egy nyomozásra épülő sorozat esetében nem bűn az erre irányuló kíváncsiság –, az valószínűleg megint csak nagyot csalódott, ugyanis az ügyet ismét összecsapta Pizzolatto. De sokkal érdekesebb aspektusa volt az évadnak a négy főszereplő személyes sorsa. Sikerül-e Franknek a jobb jövő megteremtése? Meg tudja-e menteni Velcoro a fiával való kapcsolatát? Akit meg tudott fogni az ehhez hasonló kérdésekkel az író, az jól szórakozott.

AFP / Anonymous Content / Lee Caplin/Picture Entertainment / Passenger / The Kobal Collection

De ez történik, amikor egy csatorna szabad kezet ad egy tehetségesnek tartott írónak. Nem kell bojkottálni Pizzolatto munkáját, ahogy annak idején nem lett volna szabad isteníteni sem. Ha sikerül levonni a megfelelő következtetéseket, sikerül meghallani az építő kritikákat, felhagyni az idegesítően mű vonásokkal, akkor még mindig lehet belőle tévés forradalmár. Lehetett akármilyen egyenetlen ez a szezon, azonnal néznénk a True Detective harmadik évadát!