Külön cikkben foglalkozik Zalatnay Sarolta pályafutásával a brit Guardian. Már a címben is a magyar Janis Joplinként mutatják be a hatvanas években feltűnő popsztárt. A szerző, Angus Batey szerint ha "Cini" néhány kilométerrel nyugatabbra látja meg a napvilágot, akkor nemzetközileg ünnepelt előadó válhatott volna belőle.

Miután néhány sort a magyar nyelv sajátosságainak szentel, Batey később Zalatnay gyerekkoránál is elidőzik: egy mandulaműtét miatt a szülők vágya – hogy lányukból operaénekes legyen – ugyan szertefoszlott, de ennek köszönhetően született meg a jellegzetes, reszelt, rockosabb Zalatnay-hang.

A cikk ezután sorra veszi az énekesnő lemezeit, kiemelve Frenreisz Károly szerepét, aki a Metro, később az LGT tagjaként is kulcsszerepet játszott Zalatnay dalaiban. Az 1972-es Álmodj velemet pszichedelikus, a folkot és nyugati rockzenét ügyesen vegyítő albumként, míg az egy évvel későbbi Hadd mondjam elt igazi csúcsteljesítményként jellemzi a szerző.

Ezután tér rá Batey Zalatnay Angliában töltött éveire, és arra a városi legendára, hogy Maurice Gibb, a Bee Gees tagja megkérte a kezét. Cini azonban egészen 2007-ig ismeretlen maradt a szigetország zenerajongói számára: akkor egy rádiós DJ, és lemezkiadó feje, Andy Votel jelentetett meg egy best of válogatást az énekesnő életművéből.

Batey végül a nem túl dicső közelmúltat sem hallgatja el, Zalatnay valóságshow-szereplésétől kezdve a mellnagyobbításon át a börtönbüntetésig. Szomorúan zárja írását, mondván, a hetvenes években készült lemezei mindezektől függetlenül bőven megérdemelnék a nagyobb figyelmet.