Vér nem folyt, pofon sem csattant, de azért kár, hogy a trailerek előre lelőtték a drámai csúcspontokat. Azt viszont nem sajnáltuk, hogy kicsit színpadias lett a nálunk csak most bemutatott Steve Jobs. Nem használunk Mac-et, és több köztünk az androidos is, de ezt a filmet így is meg tudtuk szeretni.
A Steve Jobs az eddig Steve Jobsról készült legjobb Steve Jobs-film. Ami annyira nem nagy siker - figyelembe véve Ashton Kutcher pár évvel ezelőtti bénázását (a Jobs című film teljes koncepciótlanságát, beleértve a rendező, Joshua Michael Stern tanácstalanságát is a tekintetben, hogy mégis miként lehetne egy ekkora életművet jól megfogni), vagy az eleve tévére készült Számító embereket (ebben Noah „Carter doki” Wyle ha lehet, Kutchernél is rosszabb volt a világmegváltó álmokban élő Mr. Apple szerepében).
A rendező, Danny Boyle most azonban alaposan megdolgozott a pénzéért.
Ő ugyebár az az angol direktor, akinek a Transpottingot (1996) vagy a Gettómilliomost (2008) köszönhetjük, a Transzot (2013) viszont (ha lehetne) most azonnal elfelejtenénk. Boyle tehát a 30 millió dolláros keretből először is fogta a legjobb Jobs életrajzi kötetet jegyző Walter Isaacsont – akinek kötetét magyarul a HVG Kiadó adta ki 2011-ben –, és leültette mellé az ezredfordulós amerikai tévéfilmes univerzum legsikeresebb forgatókönyvíróját, Aaron Sorkint, aki nem mellesleg a „facebookos filmet”, a Social Networkot (2010) is jegyzi.
Mielőtt még a négy „A” kategóriás hollywoodi színészt (Fassbender, Winslet, Daniels, Rogen), illetve némi castingolás után a katalizátor szerepébe a 11 éves Ripley Sobo-t leszerződtette, hármasban kitalálták, hogy a 600 oldalas portrékötet miként lehet kellően egyszerűsíteni és sűríteni egy kétórás filmhez. Felfűzni úgy, hogy a keresztmetszet Jobsra is valóban jellemző legyen, de a mozinézői elvárásoknak is messzemenően megfeleljen.
A brainstormingon elfogadott ökölszabály szerint egyetlen konfliktust, Jobs és a lánya, Lisa kapcsolatát dolgozzák fel szép türelmesen és alaposan a filmvászonra. A négy főtétel a tagadástól a vágyakozásig tartó találkozásokról szól, melynek háttérként Jobs életének négy legendás termékbemutatójának (1984: Macintosh – 1998: iMac) helyszíne szolgál. Ízfokozó csupán a közvetlen környezetéhez való viszonyának ismételgetése (egy könyörtelen, maximalista állat), ahogyan fűszerek a múltbeli, meghatározó dötéseit felvillantó képsorok, és a narratívaként működő archív híradóanyagok beidézése is.
Kimaradt a manapság minden korábbinál szervesebben élő és hivatkozott Steve Jobs-hagyatékból a mindenhol/bárhol megidézett „forradalmi” iPhone, iPad, MacAir szentháromság prezentációtörténete, helyette – vagy inkább: cserébe - viszont kapunk egy szinte hibátlan, Moliére színházát idéző négy felvonásost. Amiben minden fejezetben az összes központi szereplő megjelenik (és jellemkülönbözőségük okán törvényszerű a címszereplővel az ütközésük is), de mindez nem is tűnik fel, mivel a rendszer a tökéletesen korhű díszletekkel, a hibátlan dialógusokkal és gesztusokkal csordultig töltött színészi játéknak köszönhetően jól működik.
Az már ízlés kérdése: kinek mennyire tetszik az, hogy Boyle drámája úgy épül fel, hogy abban minden főszereplőt sziklaszilárd, változásra képtelen jellemként rajzol meg, akiket összezárva pattintja a szikrát a kellő hevületű robbanáshoz. Mert bár a katarzis nem marad el, de az a leosztás, hogy Wozniak = majdnem debil idióta, Hoffman = dinamikus rezgéscsillapító zóna, Jobs = lelketlen maximalista látnok, valójában csak markáns leegyszerűsítése ennek az egész problémának. De a színházi előadáshoz a rendező épp a megfeleő színészeket válaszotta.
Kate Winslet Golden Globe-jához kétség nem fér, mert a ’80-as, majd a ’90-es évek ruháiban, béna szemüvegeiben és frizuráiban is teljesen természetesen mozogva, sokkal-sokal többet mutatott annál, mint amennyit most a jó-jó, de semmi extra Fassbender a címszerepéhez adni tudott. Az igazi meglepetést azonban nem Joanna megformálása, hanem a Jeff Danielsre osztott ex-pepsis, John Sculley figurája jelenti.
Az Apple kárhozataként hírhedté vált vezérigazgató figurájának kidolgozottságában nagy szerepe lehetett Sorkinnak, aki az HBO-n futott The Newsroom (2012-2014) központi figuráját kifejezetten Danielsre írta – és mitha ebből most se engedne. De ettől még Jobs atyai tanácsadójaként, majd bűnbakjaként megjelenő Daniels minden felvonásban messze várakozáson felül hozni tudta a hiteles, egyenes és következetes mentor figuráját. A legjobban abban a jelenetben, ahol egy sötét folyosószegletben Jobsnak utólag felemlegeti annak az Appletől való távozását (kirúgását/kirúgatását). A helyszín, a fények, a letisztult, színpad is zseniális.
Aminek meg is lett a jutalma: bár az Isaacson könyvből az nem derül ki egyértelműen, de Sorkinék itt megtették azt a szívességet is, hogy a film végén ki-, és megbékítik egymással a feleket. Ezen a ponton azonban könnyen becsúszhatunk abba a mocsárba, hogy a megismerhető életút és a filmre vittek között méricskélni kezdjük a megfelelést, ami nem túl szerencsés. (Az apa-Lisa kapcsolat boncolgatásából az például teljesen kimaradt, hogy annak rendezésében nem csupán a főmunkatársaknak, hanem Jobs új feleségének is kulcsszerepe volt. Laurene Powellt Jobs már 1991-ben feleségül vette, és ezután Lisa hozzájuk is költözött – amiről a film nem szólt, sőt azt mutatta, hogy az apa-lánya viszony még 1998-ban sem volt rendezett.) Szóval: inkább maradjunk annyiban, hogy Danny Boylenak is jókora valóságtorzító mezője van, és képes elhitetni a nézővel, hogy amiket lát, azok valóban Jobs életének kulcsmomentumai.
A Steve Jobs, bár meglepően jó és élvezetes film, elsősorban nem a moziban lesz az. A produkció meglehetősen messze áll a kasszasikertől; az Egyesült Államokban már októberben bemutatták, ám decemberig csupán 18 millió dollárt hozott a konyhára. Mégis meglepő volna, ha végül nem egyenesedne ki a pénzügyi mérleg, mivel a mozis világpremierek után is bizton hivatkozási pont marad Steve Jobs életművéhez. Ráadásul ez a film vágások nélkül is tökéletesen beilleszthető a tévécsatornák műsorrendjébe.
Börtönbe zárták Oroszországban, megkínozták Fehéroroszországban, farkasszemet nézett Putyinnal, de a saját démonaival nem sikerült megküzdenie.
Néhány szón, gesztuson múlt, hogy 1990-ben sikerült megfékezni Marosvásárhelyen a halálos áldozatokat követelő román-magyar összecsapásokat, és nem borította el egész Erdélyt az erőszak.
Batházi Tamás szerint Wladár Sándornak szexuális viszonya volt a húsz éve elhunyt, hírhedten keménykezű Széchy Tamással.
A volt igazságügyi miniszter elmúlt másfél éve került fókuszba.
Szamosvölgyi Péter gyáva senkinek nevezte az őt kritizáló hozzászólót.
