szerző:
Bicsérdi Ádám - Németh Róbert

A Radiohead ígért és be is tartotta – tegnap megjelent az elmúlt hónapokban, sőt: években szanaszét emlegetett LP9, mely az A Moon Shaped Pool címet kapta. A sokadik hallgatás után úgy tűnik, a Daydreaming klipje nem volt túlzás: Thom Yorke-ék dalai újra a tudatalattink ajtajait nyitogatják.

Öt év szünet előzte meg A Moon Shaped Pool megjelenését, a legnagyobb albumhiátus a zenekar történetében. Ez alatt az öt esztendő alatt a Radiohead tagsága soha nem látott mennyiségű irányba szaladt széjjel: Thom Yorke Atoms For Peace nevű együttesének megjelent első nagylemeze, az Amok, mellyel a szupergrupp turnézott is, de a frontember készített egy második szólólemezt is; Jonny Greenwood tovább merült a kortárs- és a komolyzene mélységeiben, írt filmzenéket (Beépített hiba, Under the Skin) és részt vett a Junun című „indiai” lemez elkészítésében (amelyről film is készült); Phil Selway dobos pedig folkos szólóalbumot adott ki. Oké, Colin Greenwooddal és Ed O’Briennel semmi különös nem történt. Ja, igen: Thom Yorke 23 (a közlemény szerint boldog és kreatívan együtt töltött) év után elvált; ami az új Radiohead-lemez kontextusát illeti, nem mellékesen.

E pillanatban a hardcore Radiohead rajongók már szinte mindent tudhatnak, amit még nem tudtak meg a nagyon kevés menet közben elpöttyintett információból. Azt például, hogy az LP9-en erős nagyzenekari hatásra számíthatunk, azt nem csak onnan sejtethettük, hogy Jonny Greenwood milyen zenéket készített az elmúlt években, hanem onnan is, hogy korábban kiszivárgott néhány olyan fotó is, melyen a Radiohead szimfonikus zenekarral stúdiózik.

Az A Moon Shaped Pool borítója, Stanley Donwood munkája.
©

Már azt is tudjuk, hogy az A Moon Shaped Pool bizonyos értelemben maradékelven készült, azaz, hogy a lemez dalai közül csak három vadonatúj szerzemény, a többi innen-onnan, koncertről, kislemezről, bónusz tartalomként már ismert dal. Ez persze nem azt jelenti, hogy az LP9 resztligyűjtemény; minden zenekarnak megvannak azok a dalai, melyek már évek óta fiókban vagy félig készen, „in progress” állapotban várnak arra, hogy megmutathassák magukat – más kérdés, hogy a Radiohead ezeket a nagylemezen ki nem adott, vagy tulajdonképpen még formálódó számokat rendszeresen közönsége elé tárja.

A Radiohead is olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá: már olvashatunk olyan spekulációkat is, miszerint könnyen lehet, hogy éppen ezért ez a lemez lesz a zenekar hattyúdala, amelyen a rajongók felé tettek gesztust azzal, hogy koncertkedvenc dalokat vettek fel. Ezt a búcsú-teóriát erősítheti az is, hogy a lemez legexkluzívabb díszkiadásához egy apró darabka, alig egy másodperces masterszalag is jár. Ezen a darabkán bármi lehet a zenekar elmúlt 15 évének felvételeiből – mintha csak szétosztogatnák az életművet. A Radioheadet épp ez a misztikum teszi izgalmassá vagy idegesítővé: minden apróságnak lehet és általában van is jelentése.

Mint ahogy az is tudatos döntés volt a zenekar részéről, hogy végül csak az Apple Musicon és a Tidal-on lehet hozzáférni az albumhoz teljes egészében. Yorke régóta hangoztatja ellenérzéseit a szerinte az előadókkal igazságtalan módon bánó Spotify-jal szemben, mint ahogy kvázi korábban lenácizta a YouTube-ot is.

Írhatnák persze még sokat az LP9-et övező elméletekről, de azért az albumon szereplő 11 dal az, ami a legizgalmasabb ebben a történetben.

„Ti álmodozók, sohasem tanultok”

Akármennyire is támadható egy előadó magánélete felől megközelíteni művészi teljesítményét, főleg egy öttagú zenekar esetében, A Moon Shaped Pool-hoz a leginkább Thom Yorke válása adhatja a legjobb kapaszkodót. Mert ugyan többségében régi számokat vettek fel a lemezre, ismerve a zenekar tudatosságát, korántsem véletlen, hogy pont ebbe a nyolc, eddig fiókban heverő dalba leheltek újra életet.

Az A Moon Shaped  Pool kulcsa így az album egészét ismerve a második kislemez, a Daydreaming, klippel együtt. Nem véletlen, hogy Paul Thomas Anderson ihletett víziója a dalhoz a legkülönfélébb helyekre benyitó Thom Yorke-kal, a legszebb, és épp az elválásról, szakításról szóló filmekre, az Egy makulátlan elme örök ragyogására vagy épp A nőre hasonlít hangulatában és képi megoldásaiban (ezért teljesen jogos, hogy több moziban 35-ös szalagról vetítik filmek előtt a klipet). Egyszerre érezhető a megkönnyebbülés és szomorúság, ahogy Thom Yorke ajtóról ajtóra, egy néha eleresztett halvány mosoly társaságában sétál, miközben azt halljuk tőle énekhangban, hogy „ti álmodózok, sohasem tanultok”.

Innen nézve a Decks Dark sorai, amelyben már szinte teljesen kirajzolódik egy egykori szerelem arca („Your face in the glass / and it's dark now It was just a laugh / it was just a laugh / It's whatever you say it is / Split infinite”) vagy a Ful Stop önmarcangolása („You really messed up everything / But you can take it all back again”) is értelmet nyer. Arról nem is beszélve, hogy az 1995 óta rajongók között szinte szent grálként imádott, és mindig is lemezre követelt dal, a True Love Waits is épp most, pont ezen az albumon kapott helyet, teljesen lecsupaszított formában, hátborzongató zárásként. Nem véletlenül tűnik fel szinte minden kritikában, hogy mennyire más a kicsengése ennyi év elteltével a számnak, és főleg annak a sornak, hogy just don’t leave, don’t leave.

A True Love Waits-ről nyilatkozta még 13 (!) évvel ezelőtt a zenekar pályafutását végigkísérő és szinte zenekari tagnak számító producer, Nigel Godrich, hogy sokszor nekifutottak a felvételének, de sohasem tetszett nekik a végeredmény. A mosolyokban, a nyalókák és chipsek banalitásában megélt intimitásról szóló dal a lemez kontextusában még megrázóbb mint az amúgy is kiváló, gitáros élőverzió, hiszen mintha Yorke is távolságtartással, és a múlandóság tudatával préselné ki magából a két évtizede írt sorokat. Nem mintha ettől bármit is veszítene érvényességéből a dal, sőt.

Eljátszhatunk még azzal a gondolattal is, hogy A Moon Shaped Pool a zenekar legeszképistább, legopálosabb lemeze. Ha a két kiadott klip záró képsorait nézzük, ennél már nem is lehetne didaktikusabb a kivonulás hangsúlyozása. A Burn The Witchhez készített videó egy a bürokráciát, és a hatalmat szimbolizáló hivatalnok elégetésével végződik, míg a Daydreamingben a tudatalattijában mászkáló frontember végül egy havas mezőn, egy barlangba bújva, a tűz mellett pihen meg. A Radiohead esetében azért nem is lenne ez akkora belemagyarázás, mert mindannyian elkötelezett természetvédők, sőt, panteisták; évek óta ökológiai lábnyomuk csökkentésén dolgoznak. Az is szimbolikus így utólag, hogy az új lemezből egy a klímaváltozásról szóló konferencián tartott koncerten adott először ízelítőt Thom Yorke még 2015-ben.

Alacsonyan szálló pánikroham

Ha viszont nem a szövegek felől próbáljuk megfogni ezt a 11 dalt, akkor úgy fogalmazhatunk, az A Moon Shaped Pool a Radiohead visszatalálása a dallamhoz. Ha az előző lemez, az életműben sokszor fájóan lekezelt, The King of Limbs kulcsát a ritmus adta, akkor az új album ennek a tökéletes ellentéte. Phil Selway dobjátéka ezúttal a háttérben maradt, viszont Jonny Greenwood komolyzenei megoldásai hol teljesen rátelepszenek dalokra, hol sokadik hallgatásra, a felszín alatt adnak kulcsot egy-egy dal titkához.  A Daydreaming akár a Vérző olajhoz komponált filmzenébe is beleillett volna, míg a Glass Eyes a tökéletes példája annak, hogyan lehet a vonósokat érzékenyen, de nem túlcsordulva használni egy popszámban, a The Numbers nyugtalanító zárórészéről már nem is beszélve.

Ha innen nézzük, a Radiohead így nemcsak a dallamhoz, hanem a dalformához is visszakanyarodott, na persze nem úgy, hogy elkezdtek volna popos refréneket írni. Inkább abban az értelemben, hogy a nagyon politikus Hail To The Thief, a zenekar ezredforduló utáni hangzását szintetizáló In Rainbows, és az elektronika felé leginkább elhajló The King of Limbs után azt a Radioheadet kapjuk, amiért ez az öt ember szinte más vallásos rajongást váltott ki a kilencvenes években. Képesek a számokkal kifejezni azt a belső paranoiát, vagy az új számot, a Burn The Witchet idézve, azt a hétköznapokban köztünk alacsonyan szálló pánikrohamot, amelynek létezését beismerni bölcsebb, mint letagadni.

Ezúttal Yorke mindezt az elmúlt öt év szomorú felismeréseivel súlyosbította, mégis, a dalokból nem a lemondás, a beletörődés, inkább az elfogadás, a megértés árad. Hangozzék akármennyire patetikusan, ezért az alig kitapintható hatásért érdemes csak igazán zenét hallgatni.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!