Halhatatlan határeset: 40 éves a brit punk

Zsenik és analfabéták, lárma és düh. Idén a londoni múzeumok termeit megvilágító Punk's Not Dead felirat négy évtizede kezdődött játékra irányítja a figyelmet.

Halhatatlan határeset: 40 éves a brit punk

„Remélem, soha többé nem találkozunk” – köszönt el a Thames tévécsatornán Bill Grundy műsorvezető feldúltan a vendégeitől. Fel sem fogta még akkor, hogy történelmet ír, leginkább a popzene történetének egyik zűrös fejezetét. A vendég a rossz hírű – vagyis: egyre népszerűbb – Sex Pistols zenekar volt. Tagjai hónapokkal korábban, negyven éve, a brit punk hivatalos születésnapján, február 21-én a New Musical Express zenei magazinban harsogták: nem a lemezipar, hanem a káosz részei vagyunk. Grundy mégis behívta őket a műsorába, hogy mindenki hallhassa azokat a szörnyű négybetűs szavakat, amelyeket egyébként minden elemi iskolás is ismert.

Az a bizonyos tévéinterjú:

A felnőtt punk ma többé-kevésbé olyan állapotban van, mint az a 60 éves férfi, aki akkor átfúratta a fülcimpáját, pirosra festette a haját, szétszaggatott ruhadarabjait pedig máig összetartja a biztosítótű. A punkot okos, semmitől el nem zárkózó emberek találták ki, akik az élet arrogáns-tragikus dolgaira reflektáltak – írja John Holmstorm, a stílus bibliája, a brit Punk magazin szerkesztő-illusztrátora.

Holmstorm az USA-ban, leginkább New Yorkban már tanúja volt az ellenkultúra egyik izgató jelzéseként 1963-ban feltűnt, ám érdektelenségbe fulladt punk születésének. Látta, ahogy a furcsa figurák bábként benépesítették a pincéket, majd feljöttek a felszínre, hogy a fénytől vaksin hunyorogva feltűnést keltsenek és társadalmi koccanásokat okozzanak. Ismerte az Mc5-ot és a Dictatorst, Andy Warhol holdudvarából a Velvet Undergroundot és Nicót, a Penetrationt az Exploitedet, a Fatal Microbest, a Televisiont, Elvis Costellót, Iggy Popot, Patti Smitht.Meghallgatta az összes kis- és nagylemezt, és igyekezett elmenteni az óceán mindkét partján elhangzott fontos mondatot.

„Minden futballhuligán punk, de nem minden punk futballhuligán” – ezt az elmés dolgot a Clash nevű punk-rock zenekarnak, a London Calling című halhatatlan album alkotójának énekese, Joe Strummer mondta. „A káosz az én filozófiám. Soha nem szabad, hogy teljesen megértsenek. Az már a halál lehelete lenne” – ezt pedig John Lydon, a szuvas fogairól a Rotten (rohadt) művésznevet kapott szupersztár fogalmazta meg.

A Sex Pistols fellépésén. Könnyű testi sértések.
Wikipedia

A punk motorjának energiaforrása a düh volt, motívuma az unalom és a monotónia felszámolása. A pörgetős-kidobós figura 1976-ra kiment a rock and roll divatból, ám a hetvenes évek a punk megjelenéséig a műértők hallgatásélményéről, a zenére bulizók hisztizéséről szóltak. A dalok, az üzenetek és a hajak egyre nyúlósabbak és hosszabbak lettek, a stimuláló- és gátlásoldó szerek egyre rafináltabbak. A szórakoztatóipar elégedettnek tűnt a kulissza üzleti eredményeivel, és világossá tette: vannak a sztárok, és vannak a senkik.

Az előbbiek közül Stewie Wonder aláírt egy 13 millió dolláros szerződést a Motown Recordsszal, a brit birodalom leghangosabb fesztiválján, Knebworthben csupa olyan előadó – Rolling Stones, Lynyrd Skynyrd, 10cc, Todd Rundgren – lépett fel, akikből a punkoknak elegük volt. Áprilisban New Yorkban kinyitott a magamutogatás csillogó szentélye, a Studio 54 diszkó: belépés furcsa, fényes öltözékben, táncolás olyan himnuszokra, mint a Dance, Dance, Dance. Augusztusban meghalt Elvis, novemberben 500 mozivásznon megjelent a Szombat esti láz, amelynek zenealbuma 24 hétig a toplistán maradt, majd még egy erős utórezgést okozva piacra került a Grease.

Eljött a nyugalom megzavarásának pillanata. A Sex Pistols tagjai 1976 tavaszán provokatívnak szánt, rángatózó mozdulatokkal körített sétát tettek a Carnaby Streeten. (Hasonló performance-okat a nyolcvanas években Király Tamás divatdiktátor is rendezett a Váci utcában.) De sehol egy fülcimpáról vécéláncon lelógó penge, egy diadalmasan égnek meredő mohikánfrizura, egy vérrel szennyezett Umbro futballmez vagy acélbetétes Martens bakancs. A négy fiatalembert mintha a skatulyából húzták volna ki. Minden darab a punk atyjának tartott Malcolm McLaren és Vivienne Westwood divattervező Sex nevű elegáns, Kings Road-i butikjából származott. Onnan, ahol a zenekar első basszusgitárosa, Glen Matlock és más punk- és popsztárok, például Chrissie Hynde, Adam Ant, Steve Severin dolgoztak. Ott látta meg először McLaren a zöldre festett hajú srácot, aki „Gyűlölöm a Pink Floydot” feliratú pólót viselt.

Néhány hónappal később az akkor 20 esztendős Johnny Rotten már tökéletesen hozta a később védjegyévé vált rángatózós figurát, harcias hatást keltő kiegészítőként fémtüskék borította bőr karkötőt viselt, a többiek viszont menő Pringle és Teddy Boy ruhájukban és vadonatúj Adidas cipőjükben nem különböztek a korábbi nagymenőktől.

„Valamennyien McLaren és Thatcher gyermekei vagyunk!” – lelkesedett egy punkrajongó; megállapítása egyszerre áll közel a valósághoz és tart távolságot tőle. McLarennek az volt az ötlete, hogy az unalmat hangos és dühös zenével oldja fel, és ehhez első számú kiszemeltje a Sex Pistols volt. Számításai tökéletesnek bizonyultak: a zenekar 1976 januárjában a Watford College-ban 3 pennys belépti díjért egy tucat ember előtt játszott, ám a következő év a punk legtermékenyebb szezonja lett. Pedig a vezető lemezcégek negligálták a punkot.

Az elutasítás mögött az állt, hogy a mainstream média – a Melody Makert vagy a New Musical Expresst leszámítva – nem sorakozott fel a punk mögé. A hozzáállás az után változott meg, hogy a punkot magába szívta a popkultúra. „Mekkora tévedés azt gondolni, hogy a lemezipar feladata az értékteremtés, a misszió meg más efféle hülyeségek. A lemezipar embereinek egyetlen duruzsolható slágertémájuk van, a profit” – mondta Richard Branson.

A Virgin alapítójának komoly érdemei vannak abban, hogy a Sex Pistols EMI-nél készült, Anarchy in the UK című lemeze után a God Save the Queen megjelenjen, és ezzel a punk alkotások a nagy lemezboltok kínálatába is bekerüljenek. A God Save the Queen, amelynek első kópiái ma 8–16 ezer font körüli áron kelnek el, minden idők talán legismertebb punk műve. A dalt radikális szövege („Isten óvja a királynőt / a fasiszta rendszert”) miatt nem játszották a rádiók, de így is a brit lista második helyéig jutott. Az 1977-ben kiadott Never Mind the Bollocks című Sex Pistols-album pedig már az elsőségig vitte, bár a boltok nem reklámozhatták a kirakatban és a polcokon. Mindkettőnek a borítóját Jamie Reid tervezte, és mindkettő tökéletesen visszaadja a punk attitűdöt: az eredeti mű számtalan variánsa máig London szuvenírboltjainak keresett darabja.