Moziformátumra felturbózott klipekkel és a tényeknél meggyőzőbb összeesküvés-elméletekkel írta be a nevét a filmtörténetbe a most 70 éves, háromszoros Oscar-díjas rendező.
Mindegy, hol vagyunk: a dzsungelben, egy országúti csehóban, egy futballstadionban vagy a Wall Streeten. Mindenütt háború folyik. A játékosok célja a másik megsemmisítése, a küzdelemben bármilyen eszköz megengedett, szabályok csak azért vannak, hogy megszegjék őket – vallja Oliver Stone, aki 70. születésnapjára időzítette a nagy kiszivárogtató, az általa kirobbantott lehallgatási botrány óta Moszkvában bujkáló Edward Snowden talányos, rejtélyekkel teli karrierjét tárgyaló filmjét.
„Ha Amerika testét egyszer felboncolják, a jegyzőkönyvben a halálokok között bizonyosan szerepel egy szó: Vietnam” – állítja Stone. Az összes többi szövődmény – a kábítószer, a rock and roll, a műveletlenség, a szegénység, az észbontó egzisztenciális különbségek okozta frusztráció, az árulás – is a kórkép része persze, de a nagykorúság elvesztése, a zülléshez vezető út első állomása mégiscsak Vietnam.
Stone a rendezett körülmények között élő New York-i családok jól eleresztett gyerekeinek módján a hatvanas évek közepén nem nagyon tudott mit kezdeni magával. Egyetemi kurzust kezdett a Yale-en, de abbahagyta, Vietnamba ment, ahol a „16 ezer amerikai katonai tanácsadó” országában angolt tanított, majd hazatért. Egy év múlva jelentkezett a hadseregbe, a kiképzés után pedig ismét Vietnamban landolt, a 25. gyalogos hadosztályban. Harctéri élményeiből táplálkozik mesterműve, a 30 éve bemutatott A szakasz. A film ott kezdődik, ahol a Hair véget ért. A harctéri masszát elnyelő csapatszállító repülőgép belsejéből kilépő katonák első élményként a hullazsákokat cipelő bajtársaikkal találkoznak, aztán a keménylegényekkel, akik így üdvözlik őket: „Ez itt Vietnam, nudlipöcsök!” A háború illúziók nélküli ábrázolása, a nyugtalanító képsorok, a pokolbéli lét, de leginkább annak a kezelhetetlen drámai szituációnak a bemutatása, hogy a katonák valójában nem is az ellenséggel, hanem saját magukkal harcoltak, négy Oscar-díjra érdemesítette az alkotást.
Nemcsak jó megfigyelések gonosz stílusgyakorlata az egy évvel ez utáni Tőzsdecápák, hanem arra is bizonyíték, hogy Stone más zsánerben is képes a magas színvonalú szórakoztatásra. A nyolcvanas években arra az adatra figyelt fel, hogy miközben az amerikai átlagórabér nem emelkedett, a bankszektor nagyágyúi rekordjuttatásokat vágtak zsebre. A legendárium szerint a rendező Wall Street-i bróker apjáról mintázta a főszereplő, a nagy manipulátor, Gordon Gekko figuráját, ami Michael Douglasnek Oscar-díjat hozott, mindeddig az egyetlen Stone-film-főszereplőként. A Tőzsdecápák emlékezetes mondatai, mint „A pénz tulajdonsága, hogy olyasmire is rávesz, amit nem akarunk” és „A legértékesebb dolog, amit ismerek: az információ”, egy évtizeddel később már nemcsak aranyköpések voltak, hanem valóság. Stone nem csatlakozott a Foglaljuk el a Wall Streetet! mozgalomhoz, inkább 23 évvel később elkészítette a Tőzsdecápák keserű-kiábrándító folytatását, arra a következtetésre jutva, hogy a hullaszagtól bűzlő pénzügyi struktúrát nem kellett volna egy elmebeteg, ráadásul 700 milliárd dollárt felemésztő mentőcsomaggal életben tartani.
A szenvedélyes publicisztikákat, egymásra dobált protest giccset tartalmazó látomásos Vietnam-trilógiát – A szakasz, a szintén rendezői Oscarral elismert Született július 4-én, valamint az Ég és föld – követő filmjében olyan figurákat jelenített meg, akik esélytelenek a reklámokban és a hitelkonstrukciókban fényezett normális életre, ezért bibliai csapásokat mérnek az országra. A Született gyilkosok alapsztorija nem Stone-tól, hanem a produkciót művészi és egyéb nézeteltérések miatt otthagyó Quentin Tarantinótól származik, és máig eldöntetlen a hitvita, hogy az eredeti vagy a végleges változat az ütőképesebb-e.
„Örülj, ifjú ember, a fiatalságodnak” – A szakasz első kockáján látható, a Prédikátor könyvéből vett idézet a Született gyilkosokban érvényét vesztette. A film ámokfutó szerelmespárja, Mickey és Mallory Knox minden idők legsármosabb sorozatgyilkosa, beleértve Bonnie és Clyde-ot, Butch Cassidyt és a Sundance kölyköt, valamint Terrence Malick letargikus magnus opusa, a Sivár vidék két kallódó hősét, akikre talán a leginkább hasonlítanak. Mickey és Mallory a tévéközönség kedvence. „Ha gyilkolnom kellene, úgy tenném, mint ők!” – mondja egyik rajongójuk a filmben. Stone talán kicsit elkapatta magát, amikor a forgatáshoz túl sok coyote-ot, kígyót, skorpiót, zsírszegény tejet, kokaint, LSD-t és golyóbecsapódási szakembert kért, továbbá – kritikusai szerint – túlreagálta a média szerepét. Komolyan gondolja, hogy a média mindenható? – szegezték neki a kérdést, ő pedig azt válaszolta: „Ne felejtsék, ebben az országban 1964-ben 73 millióan nézték a Beatles első tévéfellépését, és az amerikaiak többsége addig nem hitte el, hogy lelőtték Kennedy elnököt, amíg a hírt Walter Cronkite meg nem erősítette.”
A filmrendező örök dilemmája, hogy bizonyos történelmi helyzetekben hátrányba kerülnek azok, akik nem alakítói, csak nézői-követői az eseményeknek. A kritikusok többsége összekeveri a szimpátiát az empátiával – vélekedett arról, hogy a Fidel Castróról készült dokumentumfilmje, a Comandante után meggyanúsították: egy olyan kommunista fejére helyezi a koronát, aki más bűnei mellett százezer gerillájával készen állt a repülőgéppel mindössze hétpercnyire lévő Florida lerohanására. Hazaáruló vagy hazafi? – hangzott a következő kérdés, nem először pályafutása során. A diktátorok, a pénz és a hírnév azonban olykor jegyben járnak.
Stone a kubai diktátor készséges közreműködésével készült interjúfilm, a Kennedy-gyilkosság ellentmondásaiból figyelemre méltó új teóriát felállító JFK – A nyitott dosszié, a háromórásnál is hosszabb Nixon, valamint az ifjabb Bushról szóló, meglehetősen elnéző W. című film között erős szerzői kapcsolatot lát. Milyen kár, hogy már nem létezik az a mozirajongó, aki órákra leül a képernyő elé, újranézi és megtalálja a lenyűgöző monstrumokat egybefűző logikai szálat. „Mindannyian szörnyű hibák sorozatait követték el, közülük hárman, Castro, Kennedy és Nixon, egy történelmi korszakban egymásra utalt szereplők voltak, feszültségben tartották a világot. Közös bennük, hogy nagyobb volt az arcuk, mint a bátorságuk.” A mai döntéshozókról is megvan a véleménye: Obama nem elég merész ahhoz, hogy megküzdjön az ellenségeivel; Hillary Clinton valójában neokonzervatív; Donald Trumptól a legtöbb, amit az ember kaphat, a destruktivitás.
Amikor négy éve Budapesten járt az Andy Vajna szervezte filmíró-mesterkurzuson, odaadó közönsége leginkább arra volt kíváncsi, mi a sikeres film titka. Stone azt a nem túl felkavaró választ adta: a tökéletes forgatókönyv, amit ő mindig kézzel ír, bár van egy Remington írógépe. Bárhogy csinálja is, nem lesz könnyű utánozni: a törökországi börtönviszonyokat egy alkalmi kábítószerfutár megpróbáltatásain keresztül ábrázoló Éjféli expressz forgatókönyvéért 33 évesen Oscart kapott, és ő jegyzi Brian DePalma kultikus gengszterorgiája, a Sebhelyesarcú forgatókönyvét is. Úgy tűnik, az sem kizáró ok, ha egy ígéretes alapanyag landol a postaládájában.
Legújabb műve, a világpremierrel egyszerre Magyarországon is megjelenő Snowden-sztorija az orosz oligarchákat, popénekeseket, minisztereket istápoló ügyvédnek, a Putyin környezetében is ismerős Anatolij Kucserának A polip kora című könyvére épül. Az ügyvéddel Moszkvában találkozott, majd miután Snowdennel is konzultált, elkezdte a forgatást. „Vannak hasonlóságok Snowden és a Született július 4-én hőse, Ron Kovic között – állítja Stone. – Mindketten szolgálni akarták a hazájukat, de keserűen csalódtak. A haza valamiért mindig csalódást okoz.”
Mi járhat Donald Trump fejében? Az USA és az EU mire juthat Kínával? Szijjártó Péter hozta Debrecenbe a kínai CATL-t vagy a német BMW? Pogátsa Zoltán, a Soproni Egyetem docense, és Trippon Mariann, a CIB Bank vezető elemzője volt a HVG Címlapsztori vendége. Videó.
Látványosan megszaporodtak a fideszes körökön belüli kibeszélések, egymásnak címzett beszólások.
Új helyzet van.
A felvételt egy az Emirátusok fölött repülő gép fedélzetéről készítették.
