Hajós túrákkal próbálják felfedni Kolumbusz titkát

Szinte azóta vitatják Kolumbusz Kristóf partraszállásának pontos helyét, hogy az Amerikát felfedező genovai tengerész 1492. október 12-én, 33 napi viszontagságos hajózás után szárazföldet ért. Jó fél évezreddel az új világbirodalmakat megalapozó és a földrajzi felfedezések korát megnyitó utazás után modern kori kutatók egy kisebb csapata október vége felé szintén hajóra száll, hogy végleg bebizonyítsa: Kolumbusz a Nagy-Turk szigetet érte el először, a Turks- és Caicos-szigetek egyik, a szigetcsoport fővárosának is otthont adó tagját.

A Josiah Marvel történész által vezetett expedíció a Bahamákhoz tartozó San Salvadorról indul, hogy igazolja: nem ott ért partot a nagy felfedező. A kis csapat több szigetet érintve jut majd el Kubába, hogy az eddig elfogadott útvonalat összevesse Marvel három évtizedes kutatásaival és Kolumbusz naplójával. Ez a kaland amolyan ellenpróba, hiszen a lelkes Marvel – aki a Nagy-Britanniához tartozó Turks- és Caicos-szigeteken él – két évvel ezelőtt már bejárta az általa helyesnek vélt út egy részét. Destiny II. nevű katamaránjával pont olyan sebességgel haladt, mint Kolumbusz Santa Mariája. Az út utolsó szakaszát azonban szélcsend miatt el kellett halasztani, azt tavaly decemberben teljesítették. Ezek alapján a kutatók úgy vélik, hogy Kolumbusz a Nagy-Turk-szigettől Mayaguana, Nagy-Inagua és a Ragged-szigetek érintésével jutott el Kubáig. Az első és a mostani expedíciót is nagyjából abban az időben és olyan időjárási viszonyok között szervezték, mint amikor Kolumbusz először arra járt.

Mielőtt vízre szállt, Marvel világszerte bújta a könyvtárakat, és újra lefordíttatta Kolumbusz naplóját, hogy pontosítsa a középkori spanyol nyelven írt szöveget és a korabeli tengerészkifejezéseket. A tudós szerint az eddigi fordítások tele vannak hibával, és a kutatók mindeddig azt is figyelmen kívül hagyták, hogy Kolumbusz tájolóval mért adatai a mágneses ingadozás miatt félrevezetőek. Ez lehet a magyarázata annak, hogy több, a naplóban lejegyzett kikötési helyen valójában nem is lehet lehorgonyozni. Akkoriban ugyanis nem volt vaslánc, a kötélre rögzített horgonnyal pedig csak homokos tengerfenéken lehetett megkapaszkodni. A tájolás pontatlansága miatt Kolumbusz délebbre haladhatott, mint ahogy maga gondolta. Marvel szerint az általa megadott szélességi fokok alapján is a Nagy-Turk-sziget lehetett az első „megállója”.

Érdekes, hogy Marvel és csapata csak a San Salvador-változat cáfolására összpontosít, amely a tucatnyi versengő helyszín közül a partraszállás legelfogadottabb helye. Pedig a Bahamák vagy kilenc tagja is magának követelte a titulust; közülük sokáig a Cat-sziget volt az egyik kedvenc, amely egy 1828-as tanulmányban szerepelt győztesként. A XIX. század vége felé, Amerika felfedezésnek 400. évfordulójához közeledve egy újabb kutatás arra az őszinte megállapításra jutott, hogy nincs két tudós, aki egyetértene a szigetek sorrendjében. Végül 1942-ben Samuel Eliot Morison Kolumbusz-kutató és tengeri szakértő, a Harvard Egyetem történésze az 1926-ig Watling néven ismert San Salvador javára döntötte el a kérdést. Kolumbusz adta az általa először érintett szárazföldnek a San Salvador (a Szent Megmentő) nevet, amelyet szinte a hajó elcsigázott legénységének lázadása előtti utolsó pillanatban vettek észre – ha hinni lehet a beszámolójának.

A vita az 1992-es 500. évforduló előtt újra feltámadt, ráadásul a National Geographic magazin egymillió dollárt és öt évet szánt arra, hogy eldöntse a kérdést. Már ekkor szóba került Kolumbusz naplójának nyelvezete, és azt is kiderítették, hogy a középkori spanyol tengeri mérföld a mainak nem a 3,18-szorosa – mint addig gondolták –, hanem csak a 2,82-szerese. Számításba vették a tengeri áramlatokat is, az adatokat számítógépes elemzésnek vetették alá, és így esett a választás a szintén a Bahamákhoz tartozó, San Salvadortól délebbre fekvő Samana-szigetre.

A matrózainak lázadásáról híressé vált, XVIII. századi Bounty vitorlás maradványait megtaláló Luis Marden amerikai természetfilmes és felesége kétszer is hajóra szállt, hogy a National Geographic kutatását alátámassza. Mint Kolumbusz, ők is a Kanári-szigetektől indultak, hogy átszeljék az Atlanti-óceánt azon az útvonalon és sebességgel, ahogyan a genovai hajózhatott. Ők bizonyítva látták, hogy az áramlatokat és a széljárást tekintetbe véve a Santa Maria a korábban feltételezettnél délebbre, azaz a Samana-szigeten ért először partot. A szigeten középkori cserépedényeket is találtak, ami arra utal, hogy lakott volt, vagy legalábbis indián törzsek megfordultak rajta. Kolumbusz szerint pedig a szigeten bennszülöttekkel találkoztak.

Az újabb elmélet akkoriban sok tudósnak megtetszett, de volt olyan régész, aki azt mondta: a Samana-szigetre nem illik rá Kolumbusz leírása. Csakhogy a hajós feljegyzése meglehetősen általános volt – éppen azért is születhetett megannyi elmélet a történelem egyik legmisztikusabb földrajzi talányáról. Szinte minden szigetről azt írta a naplójába, hogy gyönyörű, zöld, és többeknél említett tavat vagy lagúnát ez pedig több szigetre is jellemző. Kolumbusz eredeti naplója ráadásul – állítólag nem sokkal az első expedíció hazaérkezése után – elveszett, az újraírt változatnak pedig csak az ötödét vetette papírra maga a felfedező, a többit valószínűleg egy, az utazáson részt sem vett domonkos szerzetes körmölte le.

A történészek abban egyetértenek, hogy Kolumbusz zseniális hajós volt, hiszen a Bahamák vagy a Turks- és Caicos-szigetek közti korallok, zátonyok között nem lehetett egyszerű navigálni. Kolumbusz még három expedíciót vezetett a térségbe, Kuba után a mai Jamaicánál, Venezuelánál, illetve Panamánál érve célba. És bár Amerigo Vespucci itáliai hajós a Dél-Amerika partjait bejáró, 1501–1502-es útja után végképp rájött, hogy új földrészt fedeztek fel, Kolumbusz 1506-os haláláig ragaszkodott ahhoz, hogy az Ázsiába vezető nyugati utat találta meg.