"Parancs nélkül sohasem engedek be se vallási, se politikai rendezvényt"

„Valaki mindig figyel rám, és az utolsó pillanatban jóra igazítja a dolgokat” – vallja az 1957-ben Miskolcon született muzeológus. Bár falun – Tibolddarócon, majd Bükkábrányban –, a nagymamánál töltötte a gyerekkorát, mégsem ez fordította a néprajz felé, hanem Max Weber. A német szociológus, közgazdász társadalmi átrétegződésről vallott tanaira első generációs értelmiségiként különösen fogékony volt. A vasutas apa és a háztartásbeli anya nem mindig értette meg fia ambícióit: vegyészeti technikumba szánták. Amikor keresztapja meglátta a már aláírt jelentkezési lapját, azt mondta: „Okos fiú vagy, menj inkább a sárospataki gimnáziumba.” Kémia iránti lelkesedését ott aztán átvette az archeológia – „folyton a párnám alatt volt A régészet regénye”. Ám a régész szakra nem jutott be, egy évig egy hotelben volt raktáros, majd londiner és portás. Az egyik átbulizott éjszaka után mégis végiggondolta az életét; otthagyta a vendéglátást, és nyolc hónap alatt felkészült a felvételire. Már az egyetemről elcsábították a miskolci Herman Ottó Múzeumba, majd a Skanzen előző főigazgatója is felfigyelt a tehetséges ifjúra, és Szentendrére hívta. 22 éve igazgatja az intézményt, ez idő alatt az ott bemutatott korábbi három tájegységet nyolcra bővítette.

Első felesége egykori évfolyamtársa, történelem–francia szakos tanár. Ebből a házasságából született, 21 éves lányuk a Corvinuson, nemzetközi tanulmányok szakon tanul. Második feleségével a Skanzenben ismerkedett meg: ő a múzeum marketingigazgatója. Egy négyéves fiuk van. Régebben kosarazott, sakkozott, ma leginkább utazik, kedvence Toscana, ahol két évtizede a nyarakat tölti.

HVG: Azt mondják, vasutas édesapja miatt építtetett kisvasutat a Skanzenben, és hogy az jobban teljesít ugyan, mint a felcsúti, de nem hozza az ígért számokat.

Cseri Miklós: Nem urizálásból, hanem azért építettünk vasutat, mert amire kellett, új tájegységre, a régiek felújítására, az unió nem adott pénzt. Turisztikai attrakcióra pedig igen.

Cseri Miklós

Kiss-Kuntler Árpád

HVG: A politikával jól megtalálja a hangot: a szocialistáktól tisztikeresztet kapott, a Skanzen pedig vasutat, látványraktárat, a Fidesz-korban lett helyettes államtitkár, és négy év múlva elkészülhet fő műve, a 124 épületből álló erdélyi tájegység. Hogyan csinálja?

CS.M.: Próbálom elmagyarázni a döntéshozóknak, hogy az én sikerem – pontosabban a múzeumé – egyben az ő sikerük is. Osztozhatnak benne, sőt learathatják. És ha váltás van – a szerencse forgandó –, én akkor is szívesen látom őket, meghívom a megnyitóra, elmondom a nevüket. De az  államigazgatás minden döntéshozóját, aki segíti az ügyünket, legyen az államtitkár vagy osztályvezető, számon tartom – nem csak akkor, mikor épp kérek tőlük valamit.

HVG: A politika mégis ritkán bocsátja meg, ha a másik oldallal is jóban van egy intézményvezető, ezt hogy ússza meg?

CS.M.: Parancs nélkül sohasem engedek be se vallási, se politikai rendezvényt. Erre annyira vigyázok, ha itt egyik héten sóletet főzünk, a másik héten csevapcsicsa, a harmadikon pedig  gulyásleves lesz a  bográcsban.  Amikor a Műcsarnok igazgatóját politikai okokból kirúgták a kilencvenes években, formailag az volt az indok, hogy nem voltak aláírva a jelenléti ívek. Én ebből azt tanultam, hogy nem szabad magunk után és alatt aknákat hagyni.

HVG: Huszonkét éve vezeti a Skanzent, kicsit sem unja?

CS.M.: Hűséges ember vagyok. Talán még most is az első munkahelyemen, a miskolci Herman Ottó Múzeumban volnék, hiszen jól éreztem magam –  egészen addig, míg be nem jelentettem, hogy kandidálni akarok. Az igazgató – aki atyai barátom és mentorom volt – ekkor felsorolta, hogy korban kik vannak még előttem. Egy pillanat alatt elszállt a varázs, éreztem, hogy visszafognak. Akkor fogadtam el a Skanzen hívását, hogy építsem fel az észak-magyarországi tájegységet.

HVG: De hamarosan főigazgató lett, úgy hallottuk, gyűlölték az első időben. Vajon miért?

CS.M.: Eljöttem ide bejelentkezni a főigazgatóhoz, négy órát beszélgettünk, a végén kijelentette, hogy „te leszel az utódom”. Elkezdett kinevelni. Mire pozícióba kerültem, 17 ország skanzenjét tanulmányoztam. Azonnal meg akartam valósítani a nemzetközi tapasztalataimat, állandóan átszervezéseket, modernizációt szorgalmaztam. Csoda, hogy utáltak?

HVG: A Skanzen volt az első látogatóbarát múzeum, ahol lángost sütnek, szappant főznek, táncot tanítanak. Mikor és miért kezdődött mindez?

CS.M.: A Bokros-csomag idején megjelent két jól fésült fiatalember, s közölték: be fogják zárni a Skanzent, ők pedig szívesen megvennék. Ez végül is nem bizonyult igaznak, de innen indult a mi Münchhausen-sztorink. Tudtam, hogy szakmai és társadalmi támogatottság nélkül jó esetben is csak vegetálhatunk. De volt olyan külföldi eset, amely példával szolgált: amikor 1988-ban az arnhemi skanzent be akarták zárni, megjelent egy újsághír Hollandia-szerte, hogy aki még egyszer látni akarja, jöjjön el a hétvégén. Olyan tömeg indult meg, hogy összeomlott a közlekedés. A Bokros-csomag idején egy ilyen hírre nem dugult volna be a Szentendrei út. Ma talán már megtörténne.

HVG: Nem gondolt arra, hogy az üzleti szférában dolgozzon? Különösen a kilencvenes években a nyelvtudásával, a nemzetközi tapasztalataival bizonyára sikeres lett volna.

CS.M.: A középiskolában sokat kártyáztunk: amikor az osztálytársaim tíz forintot tettek fel, én tíz fillért, és ha két forintot veszítettem, abbahagytam. Keményen tárgyalok, ha a múzeum mögöttem van, de a magam ügyében óvatos vagyok, és a gátlástalanság is hiányzik belőlem.

HVG: Már a rendszerváltás előtt gyakran járt külföldön, nem csábult el, hogy kint maradjon?

CS.M.: Hívtak a rendszerváltás előtt és utána is. A sokszor hipokrita nyugati társadalom szerette ajnározni a kelet-európaiakat, de én azt szeretem, ha azt értékelik, amit magam érek el. Most, hogy a nyugati magyar emigráció emlékeit gyűjtjük, látom, hogy minden olyan ember, aki elhagyta a hazáját, bármilyen sikeres is, sérült lesz.  Én itt érzem jól magam, és protestánsként hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a maga útja. Az enyém a Skanzen.

HVG: Mégis elment két évvel ezelőtt helyettes államtitkárnak, aztán elég gyorsan, nyolc hónap alatt távozott. Ezt hogy élte meg?

CS.M.: Az első interjúmban azt mondtam: „Nem veszek tartós tejet a hivatali hűtőmbe.” Tudtam, hogy átmeneti időre szól a megbízásom. Régóta ismerem a közigazgatást, mégsem hittem el, hogy félkatonai szervezetről van szó.  Én már túl szuverén vagyok ehhez.

HVG: Népzene szól az autórádiójában, otthon pedig korondi az étkészlet?

CS.M.: Komolyan veszem a nemzetközi múzeumi szervezet, az ICOM ajánlását, hogy senki se gyűjtse azt, amivel foglalkozik. Igaz, a kilencvenes években elgyengültem: elkezdtem gyűjteni a múlt századelő kereskedelmében kapható üvegeket, el is jutottam 500 darabig, de sehol sem fértek el. A feleségem nem tűrte, hát odaajándékoztam a múzeumnak. Egyébként minimalista berendezésű modernista házban lakom, kortárs festmények – főleg szentendrei barátaim képei – között, s nagy komolyzene-rajongó vagyok.