Szinte végigröhögtem az Utazókat. Néha azért, mert a meglehetősen mély sci-fis vonalat olyan iróniával törte meg időről időre, ami Chris Pratt zsenialitásával keverve egyértelműen hangos nevetésre késztet, néha viszont azért, mert nem hittem a szememnek: most tényleg azt várják a készítők, hogy ezt az egészet komolyan vegyük?

A gyarmatosító céllal egy felfedezetlen bolygóra igyekvő űrhajón játszódó sztori olyan, mint egy fájdalmasan elnyújtott Black Mirror-rész. Érdekes ötleteket, erkölcsi dilemmákat vet fel, vérfagyasztó jövőképet rajzol, miközben egy teljesen hétköznapi szituációval feledteti ezeket: két ember próbál megbirkózni a szerelmi életük válságaival. És mindezt néha olyan zseniális humorral teszi, ami szintén Charlie Brooker sorozatát idézi.

Intercom

Napjaink egyik legmegosztóbb, leginkább félreértett forgatókönyvírója, Jon Spaiths (Prometheus, – mondjam még?) tíz éve, 2007-ben írta meg az Utazókat, ami akkor a Hollywood kedvenc megfilmesítetlen forgatókönyveit összegyűjtő Fekete Listán landolt. Az Indiewire-nek egy befolyásos Los Angeles-i ügynök azt mondta, "az első vagy a második változatra sokan azt mondták, hogy az egyik legjobb forgatókönyv, amit valaha olvastak". Hosszú ideig Keanu Reeves volt esélyes a férfi főszerepre, a nőire pedig először Emily Blunt, majd Reese Witherspoon jelentkezett.

Látatlanban sokáig egy olyan filmnek tartották a végül a Chris Pratt–Jennifer Lawrence-párossal elkészült Utazókat, amely folytathatja a Gravitáció és a Mentőexpedíció által kitaposott, korábban elképzelhetetlen utat, azaz sci-fiként (vagy legalábbis a Földön kívül játszódó filmként) komoly Oscar-esélyekkel bírhat. Bár a jelöléseket még nem osztották ki, a filmmel szembeni ellenérzések olyan erősek, hogy még a vizuális effektek kategóriájában sem számíthat semmire, pedig ha valahol, ott azért helye lenne.

A mai tökéletességre törekvő presztízsfilmek világában szinte alig látunk példát arra, hogy egy neves rendező rosszul végzi a munkáját. Én pedig már az egyetlen Oscar-jelöléséért felelős Kódjátszmánál sem értettem, mit esznek annyira a norvég Morten Tyldumon Hollywoodban. Most is azt éreztem, hogy hiába halad jó irányba a történet, a zavaró montázsok, az indokolatlan ritmusváltások nevetségessé teszik az egészet, és ez bizony a rendező rossz döntéseinek sorozatából fakad.

Intercom

Innentől már a cselekmény is szóba kerül, tehát spoilerek lehetnek

A film első jelenete egy nem túl meggyőző látványt nyújtó (ja, az űrfilmeknél tényleg kell a képet élvezhetetlenné sötétítő 3D-s szemüveg) űrhajóval, az Avalonnal nyit – hamar megtudjuk, hogy a 120 éven keresztül 5000 embert furikázó jármű a Homestead II. nevű bolygóra igyekszik, hogy felépítsenek egy új civilizációt. Amikor egy aszteroidamezőn áthaladva sérülést szenved a hajó védőpajzsa, egy üzemzavar folytán meghibásodik az egyik hibernációs ágy, 90 évvel a cél elérése előtt felébresztve utasát, a gépészmérnök Jim Prestont (Chris Pratt).

Az első fél óra egy izgalmas felfedezőtúra, mintha Jim egy szabad világú videojátékban találná magát: először nem esik le neki, hogy egyedül van, hiszen a hajó operációs rendszere úgy kezeli a felébredt utazót, mintha a 120 éves menetidő végére ért volna. A ráébredés pillanatai gyönyörűen fel vannak építve: a tulajdonképpeni félálomból (mégiscsak 30 évet aludt szerencsétlen) hamar az őrület határára kerül az űr-Robinson-szakállat növesztő Jim, majd egyetlen beszélgetőpartnere, az emberszerű felsőtesttel rendelkező csapos-android, Arthur (a zseniálisan creepy Michael Sheen) tanácsára "élni kezd". Azaz: uszoda űrpanorámával, digitális kosárlabda, virtuális táncbajnokság, hurrá.

Intercom

De azért rá kell jönnie, hogy 90 évig, vagyis mit 90 évig, az élete végéig nem lehet ezt húzni, hiába nem kell senkivel megosztani a japán robotok által felszolgált királyrákmenüt. Ki tudja, hányadszor járkál körbe-körbe a hajón, amikor belebotlik egy gyönyörű nő hibernációs ágyába. Aurora (Jennifer Lawrence) története lenyűgözi Jimet, aki a fiatal nő élettörténetét, valamint írásait olvasgatva és bemutatkozó videóit nézegetve pótolja az emberi társaság hiányát. És közben a hibernációs ágyak kézikönyveit is szépen végigtanulmányozta, szóval ha megjavítani nem is, de elrontani tudja őket. Di-lem-ma.

Aztán persze, hogy felébreszti, különben elég drága üzlet lett volna leszerződtetni Jennifert, hogy feküdjön ott mozdulatlanul másfél órán keresztül. Ezzel ugye jóformán halálra ítéli, csak azért, hogy ő ne kergesse magát az őrületbe. Az ezzel járó erkölcsi problémákkal szerencsére teljesen tisztában van a film, és bár konklúzióra nemigen jut, a kérdés magját sikeresen elülteti a nézőben.

A film kétharmadánál azonban egyik pillanatról a másikra egy üres hollywoodi látványfilmben találjuk magunkat – kétségtelen, hogy az addigra jelentőssé vált érzelmi befektetésünk eredményeként az izgalom nem marad el, de túlságosan komolyan veszi magát ahhoz a történet, hogy ne a karakterekkel együtt, hanem rajtuk röhögjünk az indokolatlanul pátoszos jelenetek, kiszámítható fordulatok miatt.

Intercom

És akkor arról már felesleges is beszélni 2017-ben, hogy egy rejtélyekre, fordulatokra épülő filmnek mennyit árt az a mértéktelen marketing, ami nélkül ma nem lehet eladni egy stúdiófilmet. Oké, időnként becsúszik egy-egy Cloverfield Lane 10, ami tényleg a semmiből érkezett, de az Utazók ezt már csak a két sztár miatt sem tehette meg. Ha nincs reklám, nincs pénz, a filmélmény meg hol érdekli a stúdiókat.

De még így is, minden idegesítő fordulat, ócska párbeszéd, üres fellengzés ellenére is jól esik két ilyen karizmatikus filmsztár örömjátékát nézni egy elfogadhatóan érdekes történetben, egy olyan filmtörténeti korban, amikor maga a filmsztár fogalma is eltűnőben van.

Sajnos csak szinkronosan játsszák a filmet, így a szinkronos előzetest vagyunk kénytelenek ideszúrni:

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!