A hideg futkos a hátunkon az emberiség közeljövőjétől
A Black Mirror 2013-ban jóformán előrevetítette a Brexitet és Trump győzelmét, mégsem ezek voltak a legdurvább jóslatai, amelyek bármikor valósággá válhatnak – hát persze hogy a britek csinálták meg a legmorbidabb humorú, orwelli jövőképeivel mégis félelmetes sorozatot. Az 1080p bemutatja az angol szatíracsászár, Charlie Brooker antológiáját, a Fekete tükröt.
A korai videojáték-kritikáiról, a Guardianben megjelent publicisztikáiról, a tévékritikus tévéműsorairól és valóságshow-paródiáiról is ismert Charlie Brooker 45 évesen ért el oda, hogy a huszonegyedik század George Orwelljének nevezzék – Orwell maga is 45 volt, amikor befejezte leghíresebb művét, a disztópia csúcsát, az 1984 című regényt.
Brooker azzal a Black Mirror című sorozattal ért el nemzetközi áttörést, amely kezdetben még csak a Channel 4 nézőit nyűgözte le, de nemrég megjelent harmadik évadját már a Netflix karolta fel. Az antológia-jellegű (és ezért legtöbbször a hatvanas években futott, hasonlóan csavaros és futurisztikus Alkonyzónával egy lapon emlegetett) sorozatról Brooker azt mondta: „minden epizód más szereplőkkel, más helyszíneken, más valóságban játszódik. De mindegyik arról szól, ahogyan most élünk – és arról, ahogy 10 perc múlva élhetünk, ha valamit elrontunk”.
Azt, hogy a Black Mirror a többi sci-fihez képest valóban vérfagyasztó hatást tud kiváltani a nézőiből, annak köszönhetjük, hogy pont egy olyan jövőben játszódnak az epizódjai, ami a saját életünkre nézve is elég közelinek tűnik. Tudunk félni az önszántából milliókat gyilkoló Darth Vadertől? Nem, mert a Star Wars egy teljesen valóságidegen világban játszódik. Tudunk félni egy filmbeli afrikai diktátortól? Nem, mert Afrika földrajzilag és kulturálisan is elég távolinak tűnik. Viszont ha bemutatják, hogy a jelenkor Facebook-függősége, adatvédelmi visszaélései vagy politikai szélsőségei hová vezethetnek éveken, vagy akár hónapokon belül – na, attól össze lehet rezdülni.
A világhírű jövőkutató, Gerd Leonhard mondta idén egy előadásában, hogy 2016-ban érkeztünk el a technológiai fejlődés fordulópontjához, azaz innentől nem lineárisan, hanem exponenciálisan történnek majd meg azok a változások, amelyek a mindennapjainkat is érintik – szemben azokkal az időkkel, amikor a sci-fi és a disztópia távoli műfajok voltak. Vagy ahogy Leonhard állítja:
Az emberiség többet fog változni a következő 20 évben, mint az elmúlt 300-ban
Trump és Boris Johnson is ebből a sorozatból merített?
A Black Mirror második évadának harmadik része, a Waldo egy időközi önkormányzati választás kampányidőszakában játszódik, a szokásos konzervatív és munkáspárti jelöltet pedig az újságírók mellett egy helyi sztárkarakter, egy komédiás által megformált nagy kék maci, Waldo is meginterjúvolja. A képernyőn megjelenő alak a gyerekbarát kinézete ellenére alpári humorával szerzett nagy népszerűséget, így interjúi is inkább a jelöltek sértegetéséről szólnak.
Aztán Waldo jogtulajdonosa kitalálja, hogy mekkora poén, mi több, rendszerellenes kiállás lenne, ha a kék lény is indulna a választáson. Az őt irányító humorista annak ellenére belemegy, hogy ő is elismeri, a politikához semmi érzéke. A kampány során így továbbra is egy dolgot tud felmutatni Waldo: a többi jelöltet porig alázza, miközben nem képvisel semmit azon kívül, hogy az unalmas politikai szövegek helyett végre valami szórakoztatót tud mondani. Ismerős? Utólag szinte pontról pontra rímel Donald Trump politikai villámkarrierjére, de Brooker elmondása szerint a britek Trumpja, a tévés bohócból külügyminiszterré avanzsált Boris Johnson ihlette az epizódot – ő volt az egyik első brit politikus, aki a szürke közéletből kiemelkedve populista jelszavakkal, szórakoztatóipari termékként tudta megszólítani a választókat.
Még a karácsony sem szent. Sőt, hátborzongató
Egyik állandó témája a sorozatnak a „nézői kultúra”, vagyis az, hogy az emberek mennyire szeretnek kívülről szemlélni különböző dolgokat, még akkor is, ha az agyuk az ellenkezőt diktálja. Ez a valóságshow-paradoxon alapja is, nálunk is sokáig benne volt a közbeszédben, hogy „senki sem nézi a Való Világot, mégis a legnézettebb műsor”. Az első évad első részében például egy terrorista tesz közzé egy videót a Youtube-on, amelyben a királyi család egyik elrabolt tagjának megölésével fenyegetőzik, szabadon engedéséhez pedig csak egy feltételt köt: a miniszterelnöknek a tévében, élő adásban kell közösülnie egy disznóval néhány órán belül, olyan technikai követelmények mellett, amelyek lehetetlenné teszik, hogy meghamisítsák a felvételt.
Merész kezdés egy vadonatúj sorozatnak (ilyet is csak a Channel 4-on lehet), és Brooker egyből odacsapott mindenkinek. Az egyértelmű politikai szatíra, valamint a kormány és a királyi család abszurd viszonyának taglalásán kívül erős médiaetikai tanmese volt, a közösségi média csordaszellemének kegyetlen feltérképezésével („kibaszott internet” – vonja le a következtetést két szóban a kormányfő), az eseményig a tévé előtt visszaszámláló nép álszent érdeklődése mellett. Az pedig már hagyján, hogy később remek párhuzamként szolgált David Cameron „piggate” néven elhíresült botrányának.
Egy ilyen sorozattól, amelyből egyszerre árad a cinikus humor és depresszív sötétség, tökéletes húzás volt két háromrészes évad után egy karácsonyi különkiadással előjönni: a White Christmas című epizód nemcsak a legösszetettebb, de egyben a leghidegrázósabb is, amelynek befejezése után érdemes emberek közé menni, mert ha az agy képes a túlpörgésre, akkor ez az epizód kihozza belőle.
A Mad Men-sztár Jon Hamm főszereplésével készült rész hármas tagolású: az első egy kiterjesztett valóságra épülő, csajozást segítő szolgáltatást mutat be, a második egy olyan világot, amelyben az emberek digitális másolatot készíthetnek magukról, egyfajta posztmodern rabszolgaságot engedélyezve, a harmadik pedig egy olyan appot, amelynek segítségével a „valóságban” blokkolhatunk, elnémíthatunk akárkit – és ennek következményeit. Végül pedig úgy érnek össze a szálak, hogy attól hetekig nem tudunk szabadulni.
Az emberi gonoszság kiapadhatatlan téma
“2013 környékén érezhetően volt egy hangulatváltozás az online viselkedésünkben. Általános érzetté vált, hogy a közösségi média mérgező és inkább visszafelé fejlődik. De alapvetően technológia-párti vagyok, remélem, ezeket a hibákat ki tudjuk javítani a jövőben” – valószínűleg ez a korhangulat adta az inspirációt a már az amerikai Netflix által berendelt új részekhez is a fenti sorokat nyilatkozó Brookernek, aki a nagy bejelentéskor még nem is sejtette, hogy a Brexit és Trump megválasztása újabb hájpot ad a sorozatnak.
Az előretörő streaming-felület egyértelmű választásnak tűnt a Black Mirrrornak, hiszen az amerikai piacon kevés helyen kaphattak akkora szabadságot, mint itt, ráadásul így a külön filmként funkcionáló részek egyszerre premiereztek, tehát bármelyik résszel el lehetett kezdeni az újra a legbensőbb félelmeinkkel játszó etapot.
Az egyetlen aggodalomra okot adó dolog az volt, hogyan funkcionálnak a britnél jóval píszíbb, optimistább amerikai közegben Brooker ötletei. Nos, az már az elmúlt hetek reakcióiból is egyértelműen látszik, hogy ugyanolyan eltérően értékelik az új részeket is, mint a korábbiakat. Van, aki a horrort, van, aki a társadalomkritikát dicsőíti az új részekben.
Utóbbiak kedvence a Bryce Dallas Howarddal készült Nosedive lesz, amelyben a történet szerint a nem túl távoli jövőben mindenkit a közösségi oldalakon elért átlagpontszáma alapján ítélnek meg. Azaz minél rosszabbul értékel minket a környezetünk, annál inkább a társadalom perifériájára szorulunk. A lájkvadász korszellemet kifigurázó epizód a lehető legrosszabb forgatókönyvet vetíti előre, egyetlen hibája, hogy talán túl szájbarágósan ítéli el a sokszor felületes, hazug és torz online valóságunkat.
Aki azonban egy szinte az elviselhetetlenségig húzott pszicho-horrorra vágyik, annak a Playtest fog leginkább bejönni. Brooker itt nem állta meg, hogy a történetben ne szóljon be a nagyszájú, magabiztos amerikai sztereotípiájának. A főszereplő, Cooper (Wyatt Russell) világkörüli úttal késlelteti a szembenézést magával és anyjával apja halála után, ám utazása végén olyan helyre kerül, ahol pont ezekkel a félelmeivel kell szembenéznie egy játék során. Az epizód azonban a felszíni ijesztgetés mélyén elég súlyos kérdéseket vet fel az emberi identitásról és emlékezetről, ami lehet, hogy csak második nézésre tűnik fel igazán. Ezek után már nem is meglepő, hogy az epizódot a hasonló felépítésű Cloverfield Lane 10 rendezője, Dan Trachtenberg jegyzi.
Ahogy az első két évad egy-egy részének (White Bar) esetében, ezúttal is akad egy jelenben játszódó epizód, a Shut Up And Dance, amely egy már megtörtént esetet turbóz fel. A könyörtelen online zsarolásról szóló rész után a maradék hitünk is elveszik az emberiségben. A fiatal kamasz főhős, Kenny (Alex Lawther) olyan csapdában találja magát, amiről végig sejtjük, képtelen lesz győztesen kikecmeregni belőle. Azon túl, hogy Kenny a szemünk láttára veszíti el naivitását a fenyegetések hatására, az emberi gonoszság olyan bugyraiba tesz kirándulást, hogy szinte már mi is azt kívánjuk nézőként, inkább végezzen magával.
De abban is van valami egészen különös irónia, hogy a harmadik évad, sőt talán az egész széria leginkább körülrajongott része a San Junipero, amely a megszokottól eltérően végig fenntartja a kezdeti optimizmusát. Itt nem olyan eredendően gonosz a társadalom, és a technológiát sem fordítjuk saját kárunkra. A szimulált valóság, az életen túli élet nem először jön elő a sorozat rövid történetében, de ilyen bájjal (Mackenzie Davis és Gugu Mbatha-Raw párosa több mint tökéletes) és a nyolcvanas évek nosztalgiájával vegyítve teljesen üdítően hat a koncepció.
Ez nem marketing, ez a valóság
A végére azért jutott még két, a Black Mirror átlagminőségéhez képest didaktikusabb, de így is elképesztően addiktív epizód. A Men Against Fire az oly sokszor elővett kiterjesztett valóságra tesz rá még egy lapáttal, gyakorlatilag azt mutatja be, milyen lenne, ha a Pokémon Go alapötletét a haditechnikában is alkalmaznák. Valójában persze, ahogy azt már elvárjuk a szériától, egy sokkal valóságosabb idea is rejtőzik a cselekmény mögött: a számunkra is ismerősen csengő ellenségközpontú politikáról, a magasabb szintre emelt propagandáról szól. A – kissé feleslegesen – nagyjátékfilm hosszúságú, skandináv mozikat idéző záróepizód, a Hated in the Nation meglepő módon egy CSI-sorozatból sem lógna ki, a hagyományos nyomozói vonalat azonban pont kellő mértékben törik meg a Twitter sötét oldalát és a gyűlölet-bűncselekményeket feszegető momentumok.
Bár a Netflix 12 részt rendelt be Brookertől, végül úgy döntöttek, ketté osztják őket, azt viszont egyelőre nem tudni, mikor készítik el és teszik elérhetővé a maradék hat epizódot. De Brooker addig sem hanyagolja el a szériát – olyan promókkal látja el az újabb részekre váró rajongókat, amelyek önmagukban méltóak a Black Mirror név viselésére. Legutóbb például egy olyan kitalált technológiához készített kamureklámot, amellyel a Netflix-sorozatokat közvetlenül a szemgolyónkon keresztül elérhetjük:
De más fronton is tetten érhető a sorozat és a valóság találkozása. Donald Trump november 8-i választási győzelme után szűkszavúan, mégis sokatmondóan reagált a széria, stílusosan a Twitter-csatornáján keresztül:
This isn't an episode. This isn't marketing. This is reality.
— Black Mirror (@blackmirror) 2016. november 9.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
