Az, hogy a Despacitóról mindenki mindent megírt az elmúlt időszakban, az ebben az esetben egyáltalán nem kétes hitelességű vagy fontoskodó újságírói fordulat. Nem. Írtunk mi is jó sokat erről a dalról.
Írtunk arról, hogy milyen csúcsokat döntött meg. Hírt adtunk a míves zongorás verzióról. Beszéltünk a különféle feldolgozásokról (többek közt erről, meg erről, de van több is, tessék csak a YouTube-on rákeresni). És arról is, hogy mennyien streamelték a Despacitót.
Azt, hogy mi is ez a dal, nem elképesztően nehéz detektálni, nem kell összehívni hozzá mondjuk egy NASA speciális munkabizottságot, vagy (természetesen Soros György utasítására, copyright by Németh Szilárd) az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságát. A Despacito jó eséllyel a poptörténelem egyslágeres csodáinak egyébként igen vaskos és mindenféle dalokat tartalmazó mappáját fogja gazdagítani, olyan dalokkal együtt, mint mondjuk az OMC-féle How Bizarre, vagy a Conells '74-'75 című suliszomorkája – a sor nyilván végtelen, és mindenkinek jut eszébe efféle sikerdal.
Túry Gergely
Ha pedig almappát nyitunk, a Despacito a latin egynyári (vagy többnyári) slágerek közé soroltatik majd, egyenesen a Macarena, a Lambada, meg a Livin' La Vida Loca mellé.
Nem véletlen, hogy kevesebb szó esik arról, hogy ki az előadó, mondhatni, mert egy egynyári egyslágeres cucc esetében ki a fenét érdekel az – de fogalmazhatunk elegánsabban is, tehát hogy az átlagos közönségpercepció felől nézve a vágy és a rajongás titokzatos tárgya maga a sláger, mely diszkréten maga mögé tolja a szerző személyiségét. Na jó, de azért néhány mondatot mégis csak megérdemel a szerző személye. Főleg azért, mert a dolog azért eggyel-kettővel bonyolultabb annál, mint ami látszik, és van történet a dal mögött.
Luis Fonsi Puerto Ricó-i énekes-dalszerző-színész, 1978-ban született (Luis Alfonso Rodríguez López-Cepero néven), 1998-ban adta ki első nagylemezét, ami főleg az észak-amerikai – már jó ideje fontos, de egyre csak fontosabb, egyre masszívabb és egyre potensebb kulturális felvevőpiacot jelentő – latin közösség körében, és a latin-amerikai országokban lett népszerű. Fonsi 2000-ben készített közös dalt Christina Aguilerával, 2002-ben Britney Spearsszel turnézott, 2004-ben az egykori Spice Girl Emma Buntonnal duettezett, 2008-as No Me Doy por Vencido című dala pedig már nem csak a latin listákon pörgött, hanem a Billboard "nagy" kislemezlistájára is felkerült.
Aztán tovább emelkedett a csillaga: 2009-ben Latin Grammyt kapott, ugyanabban az évben Oslóban a Nobel-békedíj átadón énekelt a díjazott Barack Obamának, 2011-ben pedig a Billboard a latin zene új generációja vezető személyiségének nevezte. Így érkeztünk el 2017-be, amikor az év januárjában megjelent a rapper Daddy Yankee-vel – ő is Puerto Ricó-i – készített Despacito, ami amúgy már eleve minden latin listán sikerre volt ítélve, ám aztán az áprilisban készített Justin Bieber-féle remixváltozat végképp teli rüszttel vágta be az ötösről a ziccert.
Túry Gergely
Nézzetek a táblára! – hogy a futballhasonlatnál maradjunk: elég, ha legörgetünk Fonsi diszkográfiájában a kislemezekhez, és láthatjuk, a Despacito mindenhol, de tényleg a világon minden jelentős poppiacon slágerlista-vezető lett, bőven áttörte a latin-rétegsláger kategóriát, és ötvenötszörös platina, ami még a mai eladási adatok ismeretében sem gyenge.
És akkor most, kedves nézőink, kapcsolunk a Budapest Parkba
Ha minden igaz, most kellene annak jönnie, hogy Fonsi és a Despacito jött látott, és győzött, őrületes latin karnevál, ringatózó csípők, fülledt erotika, táncos lábak, káprázatos déltengeri hangulat, meg minden. Csak nem pont ez történt.
A hangulattal – már júzer szempontból – tulajdonképpen nem volt olyan komoly probléma, hisz azok, akik megvásárolták a sokezres jegyeket, láthatóan próbálták magukat megfelelően, jól, ha úgy tetszik, adekvát módon érezni, azonban a színes társadalmi szőttest, mintegy egyfajta népfrontot kirajzoló koncertlátogató tömeg, melyben egyszerre képviseltette magát a random popkoncert-látogató ifjúság, a siófoki Petőfi sétány-kompatibilis hazai középosztály, és a nagyvárosi falunapok népe, meghintve néhány olyan jelenséggel, akikről leginkább a Soundgarden Black Hole Sun című dalának klipje juthat eszünkbe, mégsem pontosan azt kapta, amire gondolt.
Túry Gergely
Hiszen, és akkor itt jön a csattanó, Luis Fonsi, hogy egy David Lynchtől vett hasonlattal éljünk, lásd még: a baglyok nem azok, aminek látszanak.
Fonsi egy teljesen átlagos pop-rock énekes, teljesen átlagos, de inkább végtelenül unalmas és jellegtelen pop-rock-dalparkkal, még azt sem mondhatjuk, hogy elképesztő adag latinos színezéssel, a tűzről és a szexualitásról meg ne is beszéljünk. Főleg lassú meg középtempós dalai vannak, amiről leginkább az olasz-spanyol mainstream könnyűzene jut az eszünkbe, valahonnan Eros Ramazotti környékéről (bár hozzá képest még Eros is egy Lou Reedbe oltott Bruce Springsteen, azt azért jegyezzük meg zárójelben), meg egy végtelen hosszúságú, kétségbeejtően érdektelen Eurovíziós Dalfesztivál. Mintha minden dalát Rakonczai Viktor írta volna – ezt mondjuk nem én találtam ki, de jó duma, úgyhogy lopom.
A Despacito meg persze nem is egyszer hangzott el, hanem kétszer (nem vagyunk meglepve, ezt vártuk), másodszorra elnyújtott gitárszólós változatban, és nyilvánvalóan, mint az este egyébként egyetlen megjegyezhető popdala, zárójelbe tett minden mást, ami a koncert során elhangzott (nem mintha kár volna azért a mindenmásért), miközben, és most légyszi, hadd rakjak ide egy kis személyes egyes szám elsőt, csak arra gondoltam, hogy ez most akkor majdnem olyan, mint a könnyűzene, csak a könnyűzene az máshol van, és jó.
Túry Gergely
