A fellegek felé nyújtózkodó figuráival világhírnevet szerzett, árverésrekorder svájci szobrász életműve húsz év után, Londonban vált újra láthatóvá.
Fehér ingben, nyakkendőben és zakóban egy férfi agyag arcmásán dolgozik szűkös párizsi műtermében Alberto Giacometti. Miközben ujjaival aprólékosan, finom mozdulatokkal formázza modellje vonásait, arról beszél a fekete-fehér dokumentumfelvételen, hogy számára az emberi arcon a szem a meghatározó: egy pillantás alatt mindent elárul a személyiségről. A londoni Tate Modernben a minap nyílt és szeptemberig látogatható Giacometti-kiállítás a svájci géniusz húsz, kevéssé ismert mellszobrával indul. Agyagból, gipszből és bronzból, többnyire pályafutása elején, különféle stílusban készített arcok sorakoznak apjáról, anyjáról, nála egy évvel fiatalabb öccséről, későbbi munkatársáról, Diegóról, feleségéről, Annette-ről és barátairól.
Az emberi fej karakterológiájának megmutatását fontosnak tartó, elsősorban a pálcikaszerű embereket ábrázoló bronzszobrairól ismert Giacometti számára már születése pillanatában eldőlt, hogy életét a művészet tölti ki. Svájc olasz nyelvű részén, Graubünden kanton egyik kisvárosában, Borgonovóban, négygyermekes művészcsalád elsőszülöttjeként 1901-ben látta meg a napvilágot. Apja, Giovanni ismert posztimpresszionista festő volt, gyerekként állandóan a műtermében forgolódott, könyveiből, folyóirataiból reneszánsz művészek alkotásait másolgatta, bibliai témájú képeket festett – alig 14 évesen készítette el első olajfestményét.
Művészeti tanulmányait Genfben kezdte, majd Párizsba ment, ahol megragadta az 1920-as évek elején mozgolódó szürrealisták szellemes, bolondos, őrült, a hagyományokat alapjaiban felforgató világa. A Montparnasse-on vett ki egy apró műtermet, amit élete végéig meg is tartott, és belevetette magát az alkotásba. A materiális és a szellemvilág közötti átjárásokat kutató, absztrakt, kubista stílusú szobrokat, mobil objekteket készített, és miután alkotásaira felfigyelt a mozgalomalapító André Breton, 1932-ben csatlakozott hozzájuk: ekkor állította ki először a munkáit egy párizsi galériában, ahol első látogatója Pablo Picasso volt. Az ez idő tájt készült tárgyakból jó néhány feltűnik a Tate-ben is. Ilyen a kubizmus stílusjegyeit mutató pár; a gipszből készült, kanál formájú nő; a terrakottafej, ami csupán egy kocka alakú tömb két mélyedéssel a felszínén, az egyik az orrot, a másik – mi mást – a szemet ábrázolja. Giacometti legmerészebb, lélegzetelállítóan gonosz szürreális műve, Az elvágott torkú nő című bronz kisplasztika első látásra skorpióra emlékeztet, ám valójában a fájdalomtól eltorzult arcú, megmerevedett női test.
A harmincas évek elején még az új direktívákat adó Le Surréalisme au Service de la Révolution című folyóiratban szerepelt az élcsapatot alkotó André Breton, Freud, Dalí, Tristan Tzara, Luis Bunuel és Max Ernst társaságában, ám hamarosan szakított a szürrealistákkal. Bretonnak nem tetszett, hogy Giacometti nem elég erőteljesen kötelezte el magát az absztrakt alkotások mellett, és túl sokat kísérletezik a hagyományos arcszobrokkal. A művészetből megélni képtelen Giacometti ekkoriban lakásfelszerelési tárgyakat, lámpákat, vázákat és még ékszereket is tervezett.
A második világháború alatt Svájcban ragadt. Apja 1933-ban bekövetkezett halálával özvegyen maradt anyját 1940 júniusában Genfben meglátogatta, és nem kapott vízumot a németek által megszállt Franciaországba való visszautazáshoz. Nem töltötte tétlenül a négy és fél évét, ekkor született, az etruszk bálványszobrocskákat és a fronton harcoló katonák talizmánjait idéző miniatűrjei hat gyufaskatulyában elfértek, amikor a második világháború befejezésével visszatért Párizsba. Ezekről a „semmiségekről” azt mondta: olykor két és fél centiméter is elég ahhoz, hogy valaki megérinthesse az univerzumot. A száműzetés idején ismerkedett meg a Vöröskeresztnél dolgozó Annette Armmal, akit aztán 1946-ban feleségül vett.
Párizsba, a montparnasse-i műtermébe visszatérve új ihletet nyerve elkezdte robusztus talapzatra helyezett, megnyújtott, pálcikavékony, hol álló, hol dinamikus mozgást mutató bronzfigurái megalkotását. Először 1948-ban, Pierre Matisse New York-i galériájában állították ki új munkáit, a katalógushoz egyik barátja, a filozófus Jean-Paul Sartre írt esszét. Durva felületű, az ég felé nyújtózkodó szobrai megdöbbenést keltettek. Európában az Aimé Maeght francia műgyűjtő és -kereskedő által rendezett 1951-es párizsi kiállítása után figyeltek fel rá, négy évvel később pedig a New York-i Guggenheim Múzeumban is bemutatkozhatott. A világhírt az 1956-os velencei biennálé hozta meg számára: a méteresnél magasabb figurákból álló, Velencei nők című szoborcsoportjával elnyerte a fődíjat. A siker nem változtatta meg az életét: általában délben kelt, gipszes, agyagos ruhájában a műterméhez közeli bisztróban ebédelt, majd visszatérve késő éjszakába nyúlóan dolgozott.
Alig egy évvel 1966-ban bekövetkezett halála előtt műgyűjtőinek egy csoportja alapítványt hozott létre életműve ápolására. A 170 szobrot, 80 festményt és rajzokat tartalmazó Giacometti-gyűjteményt a zürichi Kunsthausban állították ki. A Tate tárlata húsz éve a legátfogóbb kiállítás annak a nagy hatású művésznek a munkáiból, akinek két éve, a Christie's New York-i aukcióján 141 millió dollárért leütött A mutató embere minden idők legdrágább szobra. Arcmása a svájci százfrankoson szerepel, amelynek másik oldalán a 2010-ben 104 millió dollárért elkelt A sétáló ember című alkotása látható. A világon először ez a szobor lépte át a százmillió dolláros határt, és egy ideig az aukción értékesített legdrágább műtárgyként tartották nyilván.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
