Falhoz lapulva oson a konzervatív popművész. Kapualjról kapualjra sasszézik, meg ne lássák a városban. Nagy kockázatot vállal, ha nappali fényben az utcára megy – még észrevehetik.

Asztalfiókba dolgozik már jó ideje. Örül, ha mégis megmutathatja, kiadhatja a dalait. Néhanapján azért meg-megjelenhet a kevéske nyomtatott vagy internetes újság, rádió vagy televízió valamelyikében, ami még maradt – s akkor se mindig teszi zsebre, ami kap.

A konzervatív művész impresszáriója remegő kézzel tárcsázza a rádiós szerkesztőt, hívja a klubot, fesztivált. Alig reménykedve keresi a városi napok szervezőjét. Nem szívesen látják őket. Ha el is jutnak egyikre-másikra, szerényen, lesütött szemmel bújnak meg a beksztédzs valami távoli kis sötét zugában. Egy ásványvizet, esetleg egy szottyadt vajas zsemlét talán adnak nekik.

A konzervatív művész menedzsere izzadó homlokkal tölti ki a Kulturális Alap pályázati űrlapját. Rég nem kaptak egy petákot sem, és most sem számíthatnak semmi jóra. Liftező gyomorral előszobázik az állami nagyvállalat vezetőjének irodája előtt – múltkor is kidobták, most sem számíthat semmire.

Nos igen, nagy kockázat manapság felvállalni a konzervatív könnyűzenésznek, s általában, a konzervatív művésznek – az embernek! – a nézeteit a mai Magyarországon. De az alkotó vár és kitart. Eljöhet még az idő, amikor a nemzet síkra száll, s végre együttműködés köt majd nemzeti színű szalagot a hon kebelére. Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér.

Addig meg csak kibekkeli valahogy.