Percekig döbbenten hallgatott a bretagne-i kikötőváros, Brest rakpartján összegyűlt kisebb tömeg 1918. január 1-jén, mire az emberek ráeszméltek: az általuk fogadott, a tiszteletükre lelkesen játszó amerikai katonazenekar a francia nemzeti himnusz, a Marseillaise dallamát intonálja. Csak éppen a megszokottól eltérő, őrült ritmusban, no meg fúvós hangszereken. Az Európába elsőként behajózott afroamerikai katonák, a 369. gyalogosezred muzsikusai nem csupán a himnuszt játszották másképp, hanem mindent. Merthogy karmesterüknek azt a James Reese Europe-ot sorozták be, aki majd' egy évtizede a New York-i fekete elit tagjaként, két zenekar alapítójaként igen sokat tett az új stílus, a dzsessz megszületéséért és elterjedéséért.
Az utóbb a zene Martin Luther Kingjeként is emlegetett zenekarvezető, hegedűs, komponista több (könnyű)zenetörténeti esemény aktív részese is volt. Az egyik leghíresebb az 1912. májusi koncert a Carnegie Hallban, ahol első ízben szólalt meg dzsessz – pontosabban ragtime és protodzsessz –, történetesen a 31 éves Europe által vezényelt, több mint száztagú Clef Club Orchestra tolmácsolásában. Fellépésük nyomán az Evening Journal című napilap kritikusa így lelkesedett: „A négerek adták nekünk az egyetlen igazán amerikai, saját zenét – amely nemzeti, eredeti és valóságos.” Europe zenekarának különlegessége a darabválasztáson és az újszerű ritmusképleteken túl abban rejlett, hogy a megszokottól eltérően állította össze a hangszereket. A másodhegedűt mandolinokkal és bendzsókkal helyettesítette, a háttérben tíz zongorát helyezett el, továbbá két klarinétost, két baritonkürtöst, két harsonást és szaxofonosokat alkalmazott.
Amikor az Egyesült Államok 1917 áprilisában, hosszas hezitálás után belépett az első világháborúba, a harlemi fekete elit úgy gondolta, hogy a harcokban való részvétel jó lehetőség a szegregáció enyhítésére. Így sorozták be Jim Europe-ot is, aki hadnagyi rendfokozatot kapott, valamint azt a parancsot, hogy rakja össze a hadsereg legmenőbb zenekarát. Ennek érdekében felettesei abba is belementek, hogy a karmester külön, megemelt zsoldkeretből gazdálkodjon, és a szokásos duplájára növelje a katonabanda létszámát – mások mellett Puerto Ricóban toborzott új tagokkal.
Underwood Archives / Getty Images
| Több szólamban |
Az első világháború nem csupán a dzsessz elterjedése szempontjából számított zenei fordulópontnak. Egyrészt a századforduló nagy komponistagenerációjából több meghatározó személyiség meghalt addigra (Gustav Mahler, Claude Debussy, a legnagyobb orosz szimbolistaként említett Alekszandr Szkrjabin vagy – 1924-ben – Giacomo Puccini), míg mások túljutottak pályájuk zenitjén. De azért is lehanyatlott a hagyományos nagypolgári koncertkultúra, mert megtizedelődött a törzsközönsége. Az 1920-as években, a romanticizmus bukása mellett, az „új zene” megszületése foglalkoztatta a koncertre járókat. A titulusra két (ellentétes) stílus is igényt tarthatott: az Arnold Schönberg által képviselt atonális (ahogy ő nevezte: pántonális) zene, a dodekafónia, illetve Igor Stravinsky új klasszicizmusa – sorolja Okada Akeo, a Kiotói Egyetem zenetörténésze az első világháború nemzetközi enciklopédiájában. De az is figyelemre méltó volt, ahogy a csataterek borzalmai lecsapódtak az új szerzeményekben, hiszen számos fiatal zeneszerző megjárta a lövészárkok poklát. Az egyik első hatás nem is közvetlenül a frontról származik, mivel a francia Erik Satie nem volt katona, ám az 1917 májusában Párizsban bemutatott Parade című balettjébe (amelynek forgatókönyvét Jean Cocteau írta, a díszleteit és jelmezeit Pablo Picasso tervezte, a darabot pedig Szergej Gyagilev orosz társulata adta elő) szinte betör a világháború, érzékelhető a fegyverek ropogása. 1918 után aztán egy egész generáció alkotásaiból köszön vissza ez a tapasztalat: mások mellett az osztrák Anton Webernnél, a francia Albert Rousselnél, a német Paul Hindemithnél vagy a „Moszkva lelkiismeretének” nevezett orosz Nyikolaj Mjaszkovszkijnál. |
Franciaországban a meghökkentő újévi kikötői szereplés után hamarosan következtek az igazi fellépések. Az első európai dzsesszkoncertre 1918. február 12-én, Nantes-ban került sor. A következő hónapokban, majd a háború végén összesen több mint háromezer kilométert turnéztak szerte Franciaországban (felléptek katonák és civilek előtt egyaránt), mindenütt óriási sikerrel. A visszaemlékezések szerint, ahol zenélni kezdtek, még a német hadifoglyok is ütötték a ritmust a lelkesítő amerikai dallamokra. A francia lányokat alig lehetett levakarni a boszorkányosan zenélő és táncoló fekete muzsikusokról, egy ízben pedig egy kis faluban koncertjük közben a közönség soraiból egy hatvan körüli decens hölgy perdült váratlanul szenvedélyes táncra. „Úgy éreztem, pontosan ez az, amire Franciaországnak ebben a kritikus pillanatban szüksége van” – morfondírozott naplójában Noble Sissle, a zenekar énekese.
A frontszolgálat helyett munkára beosztott fekete ezredet 1918 tavaszán a francia hadsereghez „csapták”, mivel az amerikai fehér katonák semmilyen formában nem voltak hajlandók együttműködni a „négerekkel”. A 369-esek így mégiscsak kikerültek a lövészárkokba, ahol olyan hősiesen küzdöttek, hogy a háború végén az egész ezred megkapta a kiemelkedő vitézségért osztogatott hadikeresztet. Europe hadnagy a személyes bátorságáról is tanúságot tett: április folyamán több rohamban is az élbolyban harcolt a gyilkos lövészárokcsatákban, miközben – nem mellesleg – ő vezetett elsőként rohamra feketeként amerikai katonákat. Júniusban aztán egy német mustárgáztámadásban könnyebb mérgezést szenvedett.
A háború után a Harlem Hellfighters (harlemi pokol katonái) becenevű ezred zenekara folytatta diadalmenetét. Az eredetileg egyetlen párizsi fellépésre szóló koncertmeghívásból például nyolchetes turné kerekedett a francia fővárosban, amelynek során a publikumot annyira lázba hozták, hogy miattuk otthagyták a brit, olasz és francia katonazenekarok produkcióit is. Az utóbbiak egyszer megpróbálták előadni az amerikaiak egyik dzsessz-számát, ám hiába voltak meg a kották, kudarcot vallottak. Emiatt azt feltételezték, hogy Europe-ék speciális hangszerekkel dolgoznak, és engedélyt kértek, hogy szemügyre vegyék a fekete muzsikusok – amúgy teljesen konvencionális – zeneszerszámait.
James Reese Europe, a zenekar alapítója. Újszerű ritmusok
hvg
A francia közönséget azért is nyűgözte le Europe-ék improvizatív és impulzív produkciója, mert „ezek a zenészek végre önmagukat fejezték ki! Olyan hangjegyeket is játszottak, amelyek nem voltak benne a kottában. El tudták engedni magukat egy fűzőbe szorított világban. A XX. század zenéjének minden jellegzetessége benne volt a játékukban” – magyarázta a Libération című napilapban Philippe Gumplowicz, az Evryi Egyetem dzsessztörténésze. A kutató hozzátette, az új ritmusokra azért is szükség volt, mert a háború után rengeteg fiatal özvegynek kellett sürgősen társat találni, ezért is lettek gyorsan népszerűek a bálokon a „simulósabb, vérpezsdítőbb” táncok.
A kontinensen széles körben az 1920-as évek első felében divatossá váló dzsessz épp azt a hidat teremtette meg a magas művészet és a populárisabb dallamvilág között, amit a francia zeneszerzők már egy ideje kerestek. A bluesból és a dzsesszből vett motívumok hamarosan olyan komponisták műveiben tűntek fel, mint Maurice Ravel vagy Igor Stravinsky.
James Reese Europe nem lehetett részese a dzsessz diadalmenetének. Bár Amerikába hazaérve 1919 februárjában hősként ünnepelte egymillió New York-i, a tervezett világ körüli turnéjára már nem került sor. Május 9-én egy bostoni koncert után, szóváltás hevében az egyik dobosa nyakon szúrta, és a karmester a kórházban elvérzett. Ő volt az első afroamerikai, aki dísztemetést kapott New Yorkban.
A cikk a HVG 2018/9. számában jelent meg.
