Először állít ki Budapesten Sandro Miller, az egyik legismertebb amerikai fotográfus, aki nemcsak tárlatának létrejöttéről beszél, de a szexuális zaklatási ügyekről és a menekültválságról is.
HVG: Ma már mindenki fotózik, leginkább a mobiltelefonjával, és néhány „like” után sokan már szinte művésznek érzik magukat. Hogyan hat ez a profi fotósok helyzetére, nehezebb-e felhívniuk magukra a figyelmet?
Sandro Miller: A fotózás boldoggá tesz, ezért jó, hogy ma mindenki számára könnyen hozzáférhető. Ugyanakkor a profi fotósok státusa nem előnyére változott; néhány évtizede jóval nagyobb volt a társadalmi presztízsük. Egy Irving Pennt a maga korában szinte hősként ünnepeltek. A mai képáradat főleg a fotóművészek fiatalabb nemzedékét hozza nehezebb helyzetbe: nem könnyű kitűnni akkor, amikor naponta sok millió új kép készül.
HVG: Egyszer azt mondta, szereti gyengéden, tiszteletet sugározva megérinteni a modelljeit, megfogni a kezüket, rátenni kezét a vállukra, a nőkére is. Nem fél, hogy a nagy számban felszínre került zaklatási ügyek után félreértelmezhetik ezt a gesztust?
S. M.: Ettől nem tartok; mozdulataimnak nincs szexuális töltetük, és ez nyilvánvaló az érintettek számára is. Nekem viszont fontosak, mert a reakciók sokat elárulnak azokról, akikkel kapcsolatba kerülök; leomolhat közöttünk a fal. A probléma ugyanakkor – még ha most kicsit túlfűtött is körülötte a hangulat – valós és súlyos. Egy fotósnak tényleg van bizonyos hatalma a modelljei felett, akik egy karrier érdekében sok mindenre hajlandók. Itt tehát a hatalommal való visszaélésről van szó, ezért indokolt, hogy komoly következményei legyenek az érintettek számára. De lehetővé kell tenni azt is, hogy aki belátta a hibáit, jóvátegye azokat, például egy, a zaklatások visszaszorításáért küzdő szervezetet támogatva.
HVG: Néhány múzeum törölte programjából a megvádolt fotósok tárlatait, Hamburgban például elmarad Bruce Weber kiállítása.
S. M.: Nagyon nehéz kérdés, hogy mennyire választható el egymástól egy életmű és az azt létrehozó személy megítélése. Nem vagyok biztos abban, hogy a tárlatok lemondása a legjobb út. Én inkább megtartanám őket, hogy mindenki maga dönthesse el, kíváncsi-e ezután is az érintettek munkáira.
HVG: Valamennyi kontinenst érintő probléma a menekültválság. Bevándorló édesanyja révén önnek személyes tapasztalatai is vannak a migránslétről.
S. M.: A legtöbb ember a szülőföldjén érzi magát a legjobban, ott, ahová a családja, a nyelv, a történelmi és a kulturális hagyományok kötik, és csak akkor keresi másutt a boldogulást, ha otthon reménytelen a helyzet. Aki tehát útra kel, mint édesanyám, az az esetek túlnyomó többségében nyomós okkal teszi. Persze elsősorban a „küldő” országokat kell segíteni olyan viszonyok megteremtésében, amelyek otthon maradásra ösztönöznek. De ez hosszabb távú feladat, s addig sem maradhatunk tétlenek. Amerikában mindenki bevándorló, és egy ilyen ország végképp nem engedhetné meg magának, hogy bezárja a kapuit. Elszomorít, hogy Trump ilyen politikát követ, különösen azért, mert a világon sok helyütt ma is példaként tekintenek ránk. És valóban mutatunk jó példát is – elég, ha csak arra gondol, hányféle etnikum él békésen együtt New Yorkban. Az én szimpátiám mindenesetre azoké az országoké, amelyek nem a kapuk bezárásában látják a megoldást.
| Első látásra |
Szerény körülmények között nőtt fel, apja korai halála után Olaszországból bevándorolt anyja egyedül nevelte. Pályaválasztását 16 évesen döntötte el, amikor a kezébe került Irving Penn Picassóról készült fotóportréja. Addig nem hallott sem Picassóról, sem Pennről, de a művet látva tudta: csak fotós lehet. A 60 éves Sandro Miller, néhány tanfolyam mellett, autodidakta módon sajátította el a szakma fortélyait. A Chicagóban élő fotóművész előbb reklámfotóival vált ismertté – olyan világcégeknek dolgozott, mint a Coca-Cola, az American Express vagy a BMW –, később művészfotóit, sőt rövidfilmjeit is jelentős nemzetközi díjakkal ismerték el. Tagja a chicagói Kortárs Fotográfiai Múzeum elnökségének, részt vesz több humanitárius szervezet munkájában. A Budapest FotóFesztivál keretében a Műcsarnokban látható Malkovich, Malkovich, Malkovich: Tisztelet a kamera mestereinek című tárlatán egy tavaly zárult projektjét mutatja be, amelyben a rá leginkább ható fotográfusok közismert munkáit alkotta újra. |
HVG: Reklám- és művészfotóival egyaránt széles körű elismerést vívott ki. Hogyan viszonyul egymáshoz a két terület?
S. M.: Autodidaktaként reklámfotókkal kezdtem, és mindmáig örömömet lelem ebben a munkában is, arról nem is beszélve, hogy itt teremtem meg a művészeti projektjeim anyagi alapjait. Ugyanakkor két nagyon eltérő területről van szó; azt szoktam mondani, hogy a művészfotókkal a lelkemet töltöm fel, a kereskedelmiekkel a pénztárcámat.
HVG: Sikereit megalapozó jellegzetes képi világa már régen kialakult. Miért érezte szükségét, hogy a Budapesten is bemutatott projektje kedvéért kilépjen ebből?
S. M.: Néhány éve súlyosan megbetegedtem, az orvosok nem sok jóval biztattak. Ilyenkor az ember végiggondolja, milyen adósságokat hagy hátra. Arra jutottam, hogy ha visszatérhetek a munkához, sürgősen le kell rónom tiszteletem azok – köztük Diane Arbus, Richard Avedon, Robert Mapplethorpe vagy André Kertész – előtt, akiktől a legtöbbet tanultam. Elhatároztam, hogy újraalkotom emblematikus munkáikat, amivel egyúttal a fiatal fotósnemzedéknek is üzenek: ismerjék a nagy elődöket, és az ő példájukat követve mindig legyen gondolat a műveikben. Nagyszerű színész barátomat, John Malkovichot kértem fel, hogy bújjon e képek szereplőinek a bőrébe, akik között Lincolntól Hemingwayig, Marilyn Monroe-tól Dalíig, John Lennontól Muhammad Aliig számos híresség is megtalálható. Muhammad Ali esetében az afroamerikai kultúra iránti tisztelet jegyében és a blackface-hez fűződő negatív múltbeli emlékek miatt lemondtunk arról, hogy Carl Fischer őt megörökítő fotójának újraalkotásához Malkovich arcát és testét befessük.
HVG: Mások neve nem merült fel erre a különleges szerepre?
S. M.: Sean Penn vagy Willem Dafoe neve is megfordult a fejemben, de Malkovichcsal évtizedek óta dolgozom együtt, és tudom, hogy hozzám hasonlóan ő is csak a tökéletes minőséggel elégedett.
HVG: Kiállítási naptárából látszik, hogy a neves amerikai művészek többségénél jóval intenzívebben van jelen a kelet-közép-európai térségben.
S. M.: Számomra egyfelől egész Európa nagyon izgalmas, mert itt sokkal szélesebb körű az érdeklődés a művészetek és közöttük a fotográfia iránt. Ami pedig a régiót illeti, az számos olyan művészt adott a világnak – gondolok itt például a lengyel filmesekre vagy a magyar fotósokra –, akik nagy hatással voltak rám. Ezt a projektemet Malkovich miatt is szívesen mutatom be itt, hiszen neki horvát gyökerei is vannak, és jól ismerik errefelé a filmjeit, sőt Budapesten már többször fellépett.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
