Banki csalás áldozata lett, és úgy érzi, nem hibázott? Varga Mihály öt csapása segít önnek. Vagy nem
Elkésett, tüneti, de látványos az MNB öt csapása, amelyekkel a bankok rovására ütne a kiberkalózokon. Az ügyfeleket továbbra is érheti kár.
Nincs elég raktár, kiállítóterem, foglalkoztató, közönségforgalmi tér – évtizedek óta köztudott, hogy az Iparművészeti Múzeum nem felel meg a mai múzeumi követelményeknek. A műemlék épület állapota miatt pedig már a rendszerváltás idején aggódtak a szakemberek, és a helyzet időközben csak tovább romlott. Hosszas lobbizás után, végül 2011-ben döntött úgy a kormány, hogy pályázatot ír ki a rekonstrukció megtervezésére. A nyertes elképzelés egy új, kortárs stílusú szárnnyal is megtoldotta a múzeumot. A munka azonban el sem kezdődött, és a felújításról szóló kormányhatározat is csak három év múlva született meg, pénzt pedig 2016-ra kerítettek rá, de akkor is azzal a feltétellel, hogy az eredetihez hasonló stílusban készül el az új szárny.
Aztán ismét csend lett. A megítélt 25 milliárd forintból az első 10 milliárd az idei költségvetésben jelent meg, de hamarosan elvonták. A múzeumban a csomagolással és a költözéssel vannak elfoglalva. Eddig jóformán csak a szállítmányozásra és a raktározásra szóló közbeszerzés zárult le. De az sem ment simán: a Museum Complex (MC) nevű cégre szabott tendert megtámadta a konkurens, ám hiába, az új, 1,38 milliárd forintra kiírt pályázaton ismét ugyanaz, a Liget-projekt által is favorizált cég futott be győztesként. Az már bizonyos, hogy nem teljesülnek Cselovszki Zoltán múzeumigazgató reményei, hogy 2020-ban visszaköltözhetnek az Üllői úti épületbe.
Cselovszki Zoltán főigazgató az Iparművészeti Múzeumban 2017. augusztus 3-án
MTI / Balogh Zoltán
Miközben az Orbán-kormány hét év alatt csak a múzeum bezárásáig jutott el, a századfordulón ennyi idő alatt felépítették a remekművet. A kollekciót az 1873-as bécsi világkiállításon vásárolt tárgyakkal alapozták meg. Ezt gazdagították Xantus János kelet-ázsiai és hazai gyűjtőkörútjáról beszerzett népművészeti tárgyak is. A gyarapodó gyűjteményt először a Nemzeti Múzeum előcsarnokában, majd az Andrássy úti régi Műcsarnok épületében mutatták be, olyan nagy sikerrel, hogy 1878-ban hivatalosan is elhatározták: külön Iparművészeti Múzeumot hoznak létre a kiállítására. Az építészeti pályázatot 1890 őszén írták ki, 12 terv érkezett rá, köztük Hauszmann Alajos és Schickedanz Albert munkái. A hagyományos historizáló tervek közül magasan kiemelkedett Lechner Ödön és Pártos Gyula „Keletre, magyar!” című pályázata. Az Ybl Miklóst, Schulek Frigyest és Steindl Imrét is tagjai között tudó zsűri bátorsága csak addig terjedt, hogy az első díjat Lechnerék szecessziós tervének ítéljék oda, ám a megbízás megszerzésére a legjobbak további versenyét ajánlották. Különösen az Országházat tervező Steindl fúrta a modern, már-már extravagánsnak ható tervet – derül ki Nemes Márta művészettörténész tanulmányából. De vészesen közeledett a Millennium. A múzeum átadását az évforduló egyik fontos eseményének szánták, ezért Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter véget vetett a konzervatívok áskálódásának, és saját hatáskörben Lechnert bízta meg a tervezéssel.
Állagmegóvási munkák a múzeum tetején 1960-ban
MTI Fényes Tamás
Az építkezés 1893 októberében elkezdődött. A munkát számos nehézség hátráltatta, hol a fagy, hol a feltörő víz állította meg az építőket, még miniszteri biztost is ki kellett nevezni. Takarékossági okokból a tervezés fázisában lemondtak az eredetileg oda szánt Néprajzi Múzeum elhelyezéséről. Ezért nem építették be a teljes telket, és a négy helyett kétemeletesre csökkent a palota mérete – írta Sisa József művészettörténész a múzeum építésének körülményeiről szóló tanulmányában. Ám hiába, az eredetileg 400 ezer forintra taksált költség előbb 600 ezerre, majd 888 ezerre, végül jóval egymillió fölé kúszott, ami a berendezés 100 ezer forintos kiadásait nem is tartalmazta – tudható Ács Piroska művészettörténész tanulmányából.
Különösen a Zsolnay-féle pirogránit borítás dobta meg az építkezés büdzséjét. Wlassics Gyula, az új kultuszminiszter végül 1895-ben a nemzeti büszkeségre hivatkozva adta be a derekát, mondván: „A Zsolnay-gyárban készülő pyrogranit hazai művészi iparunk oly sajátos és a külfölddel szemben is haladást jelző terméke, hogy használata már önmagában is e téren elért fejlettségünkről fog tanúskodni.” A miniszter később már nem volt annyira elragadtatva az épülettől, sőt 1902-ben a Parlamentben is ostorozta Lechnert és a szecessziót, kijelentve: „iparkodni fogok megakadályozni”, hogy „a vezetésemre bízott tárca” beruházásai között hasonló épületek legyenek.
Megengedőbb volt a Vasárnapi Újság cikkírója, aki az 1897. novemberi megnyitás alkalmából lelkesen ünnepelte a házat: „Az iparművészeti múzeum palotájának építői külsőleg is kifejezni kívánták az intézet célját és a megszokott építési stil helyett egész mást alkalmaztak. Magyarost óhajtottak nyújtani. De magyar építési stílus nincs. Fölhasználták azonban a keleti formákat, a kerek és csipkés boltíveket, ablaküregeket és a magyar díszítésnek régi emlékeit, melyeket hímzések, századok előtti festések őriztek meg.” A millenniumi ünnepségsorozat idejére nem készült el a múzeum, Ferenc József 1896. október 25-én a még részben beállványozott és jóformán üres épületnek csak a „zárókövét” helyezhette el. A látvány – a legenda szerint – nem nagyon tetszett az uralkodónak, titkára feljegyzéséből kiderült, hogy igen szűkre szabta az ott töltött időt: 11 órakor érkezett, és már délben a várban ebédelt, sőt állítólag tojásrántottához hasonlította a bejárat sárga kerámiakorlátját. Kedvezőbb véleménnyel volt róla II. Vilmos német császár, aki a megnyitás előtt nézte meg.
Lechner zseniálisan használta ki a telek adottságait, gyakorlatilag körülépíttette a múzeum fő attrakcióját, a kiállítási csarnokot, amelynek acélszerkezetét nem rejtette el, inkább legfőbb díszévé emelte. Az építészeti elemeket a legszélesebb körből merítette. Sisa József rámutat például, hogy a különleges kupola a XVI. századi franciaországi meillant-i kastéllyal és az indiai Tádzs Mahal kupolájával egyformán rokonságban áll, a nyitott előcsarnok különféle indiai és perzsa formák összegzése, a díszítőfestés pedig magyaros motívumokat mutat.
A híres Zsolnay-kupola laternájának elszállítása 2011-ben. Csonka megoldások
MTI / Marjai János
Bár ma már nemcsak a magyar szecesszió csúcspontjának, de nemzetközi viszonylatban kiemelkedő épületnek látjuk Lechner remekét, az átadás után rengeteg támadás érte az építészt a fazekas-, sőt cigánypalotának csúfolt Iparművészeti Múzeum miatt. Nem csak szavakban támadták, az 1920-as évek végén a múzeum belső, díszes festését lemeszelték, mindössze két teremnek és a szélfogónak kegyelmeztek meg. Az épület második világháborús sérüléseit nem minden esetben az eredeti formájában állították helyre, így eltűnt a nagycsarnok üvegfedelének színes szegélydísze vagy a padlóburkolat mintázata.
Részben az épületre zúduló támadásoknak köszönhette az építész, hogy egyre kevesebb megbízást kapott, még hű társa, az elsősorban a technikai részleteken és a határidők betartásán őrködő Pártos Gyula is szakított vele. Lechnernek nem is lett később sem önálló irodája, tisztelőinek, az ifjú építésznemzedéknek egy-egy tagjával társult, s gyakran közösen jegyezték a létrejött terveket – állapítja meg Sisa József. Bár roppant tudatossággal hozta létre életművét Lechner, élete vége felé maga is elidegenedett zseniális alkotásától: „Ma, ha úgy néha az Iparművészeti Múzeum kapuját nézem, igazán haragszom rá. Egy kissé nagyon is »indus« nekem.”
A cikk a HVG 2018/17. számában jelent meg.
