Kiírják egymást

Az Alföldi Róbert főszereplésével színre kerülő vígjátékot kitiltják Pécsről, a Figyelő nemzetközi tekintélyű értelmiségieket, köztük művészeket „Soros embereiként” listáz, mindeközben az egykori Szabad Nép szerepét betöltő Magyar Idők többrészes írásban megy neki jóformán az összes, a Fidesz által elfoglalt vagy általa alapított intézmény vezetőjének. Megkapja a Vajna-féle Filmalap, a magyar kultúra külföldi menedzseléséért felelős Balassi Intézet, a legnagyobb állami mecénás szervezet, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), sőt még a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) is, amiért úgymond nem átallnak a kormányt gyalázó művészeket adóforintokból támogatni, meghívni, megszólaltatni, egyáltalán a létezésükről tudomást venni.

Az ideológiai-politikai iránymutatással felérő, a Magyar Időkben az utóbbi napokban megjelent cikksorozat figyelmet sem érdemelne, ha szerzője, bizonyos Szakács Árpád – aki korábban a liberálisok által szerinte ajnározott finn oktatási rendszer eredményeként „katedrálisokat gyújtogató” és „osztálytársaik körében tömeggyilkosságot rendező” diákokról értekezett – nem az egyik legbefolyásosabb szerzője-szerkesztője lenne a kormányzati propagandának. Szakács – a vidéki napilapok nagy részét megszerző Mészáros Lőrinc-féle Mediaworks központi szerkesztőségének vezetője –megtette azt a szívességet, hogy a kulturális intézmények programjaiból név szerint kilistázta az általa balliberálisnak bélyegzetteket (így került egymás mellé Konrád György, a habkönnyű bestsellereket író, politikától magát mindig távol tartó Lakatos Levente, vagy a transzszexuális író, Kiss Tibor Noé). Elvben Szakács dönti el, hogy a 13 megyei lapban milyen országos, azaz politikai tartalommal találkozik a negyedmilliós olvasótábor. Szakács, aki korábban a Kurultáj sajtósaként is dolgozott – és aki bírja a Bayer Zsolt-féle „sajtóklubos” kemény mag támogatását is – pár éve még valóságos szélsőjobboldali, irredenta médiaportfóliót próbált felépíteni. Fájlalta, hogy a kormány nem támogatta ebben, talán ezért bukott meg az Erdélyország és a Nagy Magyarország című történelmi folyóirata.

A kormánylap politikai üzenetének célja egyértelmű: az, hogy – mint Dés László zenész az Élet és Irodalomban megfogalmazta – „a színházigazgatók, művelődésiház-vezetők, koncertszervezők megértsék, hogy ezek az előadóművészek, írók, zenészek, festők, színészek, rendezők stb. nem szalonképesek a nemzeti együttműködés rendszerében”. Igaz, tudják ezt sokszor maguktól is az „illetékes elvtársak”: ezért tiltották le – mindenfajta indoklás nélkül – a magát a kultúra városaként aposztrofáló Pécsett az Alföldi-féle előadást.

Bár Schilling Árpád rendező épp most jelentette be, hogy külföldi emigrációba vonul, mégsem az aczéli három T (tilt, tűr, támogat) visszatéréséről van szó. Hiszen ma már aligha lehet a kulturális életből hatalmi eszközökkel kiszorítani valakit. Ma már központilag nem lehet cenzúrázni a lapokat, és a slágerbizottság visszaállítása sem aktuális, a félelemből, megfelelési kényszerből, kenyérféltésből összezáró állami vagy államtól függő intézményrendszer segítségével, a források kiszámíthatatlan csepegtetésével a késői Kádár-rendszerhez hasonlóan viszont be lehet szorítani a budapesti szubkultúrába a közéleti kérdésekkel foglalkozó „ellenzéki” kultúrát. Hiszen alig van olyan kultúraközvetítő hely, amely ne szorulna rá valamilyen állami támogatásra.

A Szakács-féle dolgozatnak persze az ideológiai iránymutatáson túl lehet könnyen körvonalazható, egzisztenciális célja is. Orbán János Dénes költő például – aki történetesen a Magyar Idők rovatvezetője – nem elégszik meg az Előretolt Helyőrség nevű íróakadémiájának bőkezű állami támogatásával. Pedig a 2016-ban kapott 400 millió forint több, mint amennyit az NKA Szépirodalom Kollégiuma évente átlagosan az irodalmi szféra egészének a támogatására fordíthat. Múlt év végén már 1,4 milliárd forint ütötte a Helyőrség markát: tőle rendelte meg a Mediaworks a megyei lapokban megjelenő irodalmi mellékletet. Orbán János Dénes azonban valószínűleg kinézte magának a kortárs irodalom egyik legrangosabb helyszíneként is szolgáló Petőfi Irodalmi Múzeumot (PIM), ezért zúdul a legtöbb támadás mostanság a fideszes belharcok során többször nevesített múzeumigazgatóra, Prőhle Gergelyre, aki a második és a harmadik Orbán-kormányban is helyettes államtitkár volt (előbb a külügynél, majd az Emminél).

Orbán már a híres-hírhedt 2009-es kötcsei beszédében kifejtette, hogy ha a választásokon veszít a balliberális oldal, szemétre kerül a balliberális kultúra is, és az így keletkezett űrt a jobboldalnak kell betöltenie. Csakhogy hamar kiderült, nincs csereszabatos, az íróasztalfiókokban rejtőző úgymond jobboldali irodalom, festészet, színház. A helyzeten az sem változtatott, hogy 2010 után a Fidesz néhány budapesti művészszínház kivételével megszerezte az összes kulturális, művészeti műhelyt, a kormány által pénzelt Magyar Művészeti Akadémiába pedig kiszervezte az állami mecenatúra és kultúrairányítás jó részét, beleértve a művészeti járadékok és díjak elosztását is.

Az intézménygründolás eufóriájának csillapodásával az MMA-nak is szembesülnie kell azzal, hogy nem tudja pusztán a „sajátjaival” megtölteni a Műcsarnok vagy a Pesti Vigadó tereit úgy, hogy az értékelhető látogatószámot is produkáljon. A Balassi Intézet próbált ugyan egy ideig kísérletezni, de hamar rájött, egyszerűen nem viheti ki a külföldi magyar kulturális intézetekbe vagy például a frankfurti könyvvásárra kizárólag Wass Albert vagy Nyírő József műveit.

A Ludwig Múzeumnak eszébe sem jutott valamiféle jobboldali kortárs művészetet fabrikálni, ahogyan a PIM sem mondott le a korábbi, még Csorba Csilla által felépített, nyitott és modern szemléletéről. Mindehhez természetesen az is hozzájárult, hogy az intézmények élére általában nem komisszárok kerültek, hanem zömében széles látókörű, a nemzetközi kulturális világba beágyazott européer szakemberek. A Balassi Intézetet Hammerstein Judit, a PIM-et Prőhle Gergely irányítja, akik persze nyilván nem véletlenül léptek eggyel hátrébb, a nyugalmasabbnak vélt kulturális terület felé. A Műcsarnokot Szegő György, a Ludwigot – az igazgatói posztot a napokban újabb öt évre megnyerő – Fabényi Júlia, az Operaházat Ókovács Szilveszter egyaránt szakmai alapon irányítja. De a politikailag „terheltebb” Nemzeti Színház direktora, Vidnyánszky Attila és a Filmalapot irányító Andy Vajna is ebbe a névsorba kívánkozik.

Bár Vidnyánszky modern, meglehetősen nehezen befogadható és népszerűtlen színházat csinál, nem viszi színpadra a kormánypropagandát. Vajna nem sokra becsüli ugyan az európai művészfilmeket, de támaszkodik a Filmalap igazgatójára, Havas Ágnesre, aki tudja, milyen filmekkel lehet megjelenni az európai fesztiválokon. Azt pedig az egykori producer maga tudja a legjobban, hogy a nézők a jó közönségfilmekre mennek be, nem pedig a propagandamozikra. Így aztán a botrányosan és erőszakosan annektált kulturális rendszer hamar konszolidálódni kezdett, még akkor is, ha a szólamok továbbra is harciasak voltak, az „éberséget” feláldozták a telt házakért, a munkához szükséges nyugalomért. Innen nézve még a kulturális államtitkári poszt várományosaként emlegetett Fekete Péter is inkább a kompromisszumos megoldások embere (lásd Porond, bűvészkedés, bársonyszék című írásunkat).

A fideszes kulturális belharc hátterében ugyanakkor az is állhat, hogy most újabb, radikálisabb és éhesebb korosztály készül bejelentkezni az „öregek” helyére, azt igyekezve bizonyítani Orbánnak, hogy ők képesek megcsinálni az elvárt, de eddig meg nem valósult „jobboldali kánont”, amivel Szőcs Gézától Fekete Györgyön át L. Simon Lászlóig oly sokan felsültek már. E szempontból Orbán szemében kifejezett erénynek tűnhet, ha a feltörekvők azzal akarják, tudják megkülönböztetni magukat elődeiktől, hogy jóval kíméletlenebbek, szélsőségesebbek náluk.

A nemzet orvosa

Megvan az esély arra, hogy 68 éves Kásler Miklós onkológusprofesszor személyében egy Szőcs Géza-szerű, vadabbnál vadabb ötletekkel előrukkoló figura kerül az Emberi Erőforrások Minisztériumának élére. Az bizonyos, hogy nem elődje, a lelkész Balog Zoltán, és annak elődje, a szürke, szintén orvos professzor, Réthelyi Miklós politikáját folytatja. Előélete alapján valószínűsíthető, hogy a nemzet orvosa pózában tetszelgő, magát reneszánsz embernek tartó Káslernek szinte az összes hozzá tartozó területtel – az egészségügy mellett a kultúrával és az oktatással – kapcsolatban lesznek saját elképzelései, és az autokratikus vezető hírében álló orvos megkísérli kézi vezérléssel irányítani majd az államtitkárságait. A Széchenyi-díjas Kásler Miklós. Polihisztor MTI / Illyés Tibor Káslert láthatóan régóta nem elégítette ki az Országos Onkológiai Intézet (OOI) irányítása, ami több mint negyedszázada nyomta a vállát, hanem televíziós műsort vezetett, és amatőr történészkedésbe kezdett. Ilyen minőségében könnyen el tud szakadni a tényektől. Például amikor arról értekezett, hogy a betegségek nagy része megelőzhető a tízparancsolat betartásával. Kormányzati kapcsolatainak köszönhetően ő lehetett az, aki III. Béla Árpád-házi király sírját megnyithatta, és elvégezhette a csontokon a DNS-vizsgálatokat. Ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy az Árpád-ház nem finnugor eredetű. Ami nemcsak marhaság, hanem épp az ő kutatócsoportja rangos nemzetközi folyóiratban megjelent tanulmányában írtaknak is ellentmond. Nem lehet véletlen, hogy az MTA közgyűlése épp Kásler kinevezésének híre után határozta el, hogy aktívabban lép fel az áltudományok ellen. Kásler ugyanakkor nem pártkatona. 2013-ban az OOI új sebészeti tömbjének avatóünnepségén maga mondta, hogy minden kormányt kiszolgált. Nyilván a betegek érdekében. Kiváló szervező hírében áll, sőt volt idő, amikor egyenesen forradalmárnak számított: a korábban szervezetlen és korszerűtlen, valamint lerobbant gazdasági állapotban lévő onkológiai ellátást az OOI főigazgatójaként 1994–1997 között racionalizálta, fejlesztéséhez központi forrásokat szerzett. Az ő nevéhez fűződik az onkológiai ellátási protokoll – vagyis egységes eljárási rend – kidolgozása, egy országos onkológiai hálózat kiépítésének terve. A Gyurcsány-kormány alatt megfogalmazott Nemzeti Rákellenes Program is a Kásler által tíz évvel korábban lefektetett alapelvekre támaszkodott. Ezt végül nem vezették be, és Kásler maga is feladta az egymásba átfolyó vidéki és a gyógyszerterápiás lobbi elleni hiábavaló küzdelmet. Visszatért az OOI-t igazgató elődje, Eckhardt Sándor logikájához, azaz a centrális ellátás szilárd kézben tartásához és az országos intézet monopolhelyzetének az erősítéséhez. Mára világossá vált azonban, hogy a túlfejlesztett OOI sem képes betölteni az országszerte mutatkozó kapacitásbeli és szakmai hiányosságokat. Ezek elfedésére szolgált – és szolgál ma is – a statisztikákkal bűvészkedés, ami szinte minden onkológiai ellátó intézmény gazdasági érdeke.

A cikk a HVG 2018/19. számában jelent meg.