Péntek este hosszas titkolózás után (a szerzők nevét ma sem tudjuk) megjelent az új Nemzeti alaptantervet tartalmazó kormányrendelet. (Cikkeink erről itt olvashatók.)

Most Dragomán György író fejtette ki véleményét a Facebookon a dokumentumról. Mint írja, szerinte az iskolának olvasó és gondolkodó és szabad embereket kell és kellene nevelni. „Olyanokat, akik szeretnek, akarnak és tudnak olvasni. Nem irodalomtörténetet és életrajzot és életműveket kellene tanítani, hanem jó és élvezetes szövegeket, elsősorban erőt adó élményt kellene adni és csak másodsorban lexikális tudást. Hagyni kellene a tanárokat és a diákokat olyan szövegeket választani, amelyek élvezhetőek és szerethetőek. Hogy mindenki megtalálhassa az irodalomban azt, ami segít és felemel.”

Dragomán úgy véli, ez a mostani NAT viszont száraz, unalmas, szinte taníthatatlan, nem személyre szabható, gyanakvó, poros és bizalmatlan. „Olyan mintha az lenne az célja, hogy mindenkit elijesszen az irodalomtól és az olvasástól. Aki írta, az nem tudja, és nem is akarja tudni, hogy mi a tanítás tempója, hogy milyen irdatlan nehezen lehet megszerettetni egy mai átlagos kamasszal az olvasást egyáltalán, és főleg a költészetet, és semmit se tud a mostani digitális és egyre digitálisabbá váló világról.”

Aki ezt a kitalálta, az azt hajtogatja Dragomán szerint, hogy „bezzeg az én időmben”, és most nyilván azt hiszi, hogy beültethet mindenkit az időgépbe, ami ötven vagy hetven évvel visszavisz a múltba, és ezzel majd sikeresen fogja tudni ráerőltetni a gyerekekre és a tanárokra a saját korlátait. Szilárdan hisz abban is, hogy úgy kell tennie, mintha kortárs magyar irodalom nem is létezne: a jó író a halott író.

Számára – folytatja az író - a gyerek is és a tanár is csak arra kell, hogy kioktassa, számon kérje, megalázza. „Rettegjen csak szegény tanár, amiért nem tudja teljesíteni a rámért lehetetlen feladatot, nem tud mindenkiből engedelmes, önálló gondolatokat produkálni még véletlenül se képes magológépet nevelni, utálja csak meg szegény diák az olvasást és az irodalmat, szenvedjen csak, úgy kell neki, mert ugye tudjuk, teher alatt nő a pálma.”

Kár, hogy kétezerhúszban itt tartunk, ide jutottunk – írja keserűen Dragomán. Hozzáteszi, hogy egyedül csak az eddig is emberfeletti munkát végző tanárok önfeláldozó munkájában és józan belátásában lehet még bízni; abban, hogy erejüket megfeszítve, mindennek ellenére azt fogják tenni ezután is, ami miatt hősiesen kitartanak a pályán: olvasó, szabad embereket nevelnek, akiknek megpróbálják átadni az olvasás és az irodalom életre szóló szeretetét.