Tetszett a cikk?

Eufórikus és megindító koncertet adott a Müpában a punk keresztanyja, Patti Smith. Elhangoztak az amerikai művész legfontosabb dalai, de Ady Endre és Pilinszky János is kivette a részét a sikerből.

Őszintén szólva aggódtam egy kicsit. Nem azért aggódtam, mert azt gondoltam, hogy szar lesz, hanem inkább csak amiatt, mert attól féltem, hogy nem lesz elég jó. Hogy nem lesz annyira jó, mint amennyire az ember szeretné, hogy egy Patti Smith-koncert jó legyen. Amennyire szerettem volna, hogy ez a Patti Smith-koncert jó legyen. Amennyire mostanában az ember általában szeretné (még jobban is mint régen), hogy egy koncert nagyon jó legyen.

Aggódásom oka az volt, hogy előre lehetett tudni, nem lesz dobos. Sőt, hogy nem csak Jay Dee Daugherty nem lesz itt Budapesten, hanem Patti Smith zenekarának másik alap- és őstagja, a gitáros, Lenny Kaye sem. Aki Patti Smith első magyarországi koncertjén, 1998-ban a Szigeten veszkócsizmával ripityára rúgta a budapesti hangszerboltból kikölcsönzött Fender Twin Reverb típusú gitárerősítőt (melynek tulajdonosa egyre sápadtabban a színpad széléről nézte végig az incidenst, de ez innentől már csak a könnyűzenei folklór része). Szóval attól féltem, hogy talán langyosabb kamarazenélés lesz a dologból. Kulturált ücsörgés a Müpában.

Müpa / Valuska Gábor

Persze már akkor kellett volna tudnom, hogy ez butaság.

Patti Smith ereje, energiája, lángolása ugyanis nem a hangerőből jön. Nem attól van, hogy csörömpöl-e mögötte dobos (igaz, jó az, ha csörömpöl) vagy elég sok és hangos gitár szól-e a színpadon (nem, természetesen az sem baj, ha szól és hangos). Patti Smith, bármilyen közhelyesen is hangozzék, hangerőtől és helyzettől függetlenül süt belülről. „Magnetikus, eleven angyal”, hogy egy másik nagy dalszerzőt, Víg Mihályt parafrazeáljam.

Lenyűgöző tud lenni egy nagyszínpadon, mint azon az említett, 1998-as koncerten, a Szigeten, vagy ugyanott, évekkel később 2003-ban, második, egyben eddigi utolsó magyarországi koncertjén. És mint szerda este bebizonyosodott, ugyanolyan erős, megindító és hipnotikus egy hangversenyterem színpadán, kisebb hangerőn, másfajta dinamikában és keretezésben.

Patti Smith a punk nagyanyja vagy keresztanyja (a kívánt rész aláhúzandó) sem hangerővel vagy brutalitással lett, az ő punksága a közlés radikalitása, az előadásmód sallangmentessége, az átélés teatralitást nélkülözően letaglózó és közvetlen mivolta. Az a szikár és transzcendens, egyszerre hiper- és mágikus realista költészet és dalszerzés, ami a hatvanas évek amerikai undergroundjának, a Doorsnak és a Velvet Undergroundnak a folytatása, és rokona a hetvenes évek kísérletező amerikai irodalmának és filmkészítésének. Patti Smith valószínűleg egy xilofonnal és egy fafurulyával is a zsigerekig tudna hatolni.

Így aztán valójában semmi aggódnivalóm nem lett volna a felől, hogy lesz vagy nem lesz dob, hogy hangos lesz-e a gitár, netán egy kicsit halkabb. Ha már a koncert előtt levezetem magamnak ezt a gondolatmenetet, valószínűleg megspóroltam volna egy tiszteletkört. Persze az is igaz, hogy koncertbeszámolókat jellemzően koncertek után szoktunk írni.

Nos, akkor azt írom: eget rengető kamarazene volt ez. Nem kevéssé köszönhetően egyébként azoknak, akikkel Patti Smith ezen az estén a színpadon állt: lányának és fiának, a zongorista Jesse Paris és a gitáros Jackson Smithnek, valamint a koncertet egészen lenyűgöző eleganciával és kompetenciával a hátán cipelő multiinstrumentalista Tony Shanahannek.

Patti Smith harmadik magyarországi koncertje érzékeny volt és lebilincselő, energikus és megindító, költői és érzéki – valójában pont olyan, mint amilyet reméltem. Vagy, ha az aggódást is hozzáveszem, még annál is jobb. Hálás előadó találkozott hálás közönséggel. Nem véletlen, hogy az este a Grateful című dallal indult, egy közepesen ismert számmal (a 2000-es Gung Ho című albumról), ami azonban jelen helyzetben erős helyiértéket kapott, főleg azzal együtt, hogy az énekesnő (aki néha akusztikus gitárt is akasztott a nyakába) többször is elmondta, mennyire boldog, hogy újra színpadon állhat és turnézhat. Mi tagadás, mi is örülünk.

Müpa / Valuska Gábor

A továbbiakban néhány különlegességtől övezve – hallhattuk például Stevie Wonder Blame It On The Sun című dalát a csodás Talking Book című kulcslemezről és Bob Dylan One Too Many Mornings című klasszikusát – többnyire a Patti Smith-életmű kikerülhetetlen szerzeményei szólaltak meg, többek közt a Gloria, a Because The Night, a Pissing In The River és a Dancing Barefoot. A koncert végén pedig a People Have The Power, amit már a standing ovation állapotában, állva és tapsolva élvezett a budapesti közönség. Még az a pár hibázás, az elfelejtett sorok, a rossz hangnemben elkezdett dal, az elcsukló hang is belefért. Sőt. Patti Smith humorral, reflektív módon kezelte ezeket a helyzeteket, meg egyébéként is, abban a világban, ami egyre inkább a hibátlanság, a nem-hibázhatóság, a mesterségesség, a kilúgozottság, a mindenszabályozás fétisében pörög, szinte felüdítő a hiba. És az önreflexió.

Az igazi igazi különlegesség azonban nem a dalok között volt. Patti Smith három verset is elmondott, magyar szerzők angolra fordított műveit: Pilinszky János Egy arckép alá és Introitusz című költeményeit, valamint (egy Karácsony Gergelytől kapott könyvből) Ady Endrétől A fekete zongorát, ami, ha úgy vesszük, ugyanúgy költészet, ugyanolyan időtlen és ugyanolyan különösmód punk, mint maga Patti Smith.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!