Ők lennének a legrosszabb anyák a földön?
Pedro Almodóvar tehetségéhez semmi kétség sem fér, de hosszú ideje nem értek már fel a filmjei a régi önmagához. A Párhuzamos anyák súlyos témákat és hátborzongató konfliktusokat vet fel kiváló színészekkel. Megnéztük.
Pedro Almodóvar az egyik legjobb ma élő filmrendező a világon.
Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden filmje egyformán nagyszerű lenne, sőt még azt sem, hogy egyáltalán minden filmje jó lenne. Csak azt, hogy már letett az asztalra annyira hihetetlenül erős filmeket, amelyek bizonyították: ő tud valami olyat, amit a filmrendezők kilencvenkilenc százaléka nem. Olyan hihetetlenül hatásos történeteket tud kitalálni, annyira ért a lélekrajzhoz, az érzelmekhez és az érzelmek egyéni módon megjelenítéséhez, annyira kreatív, annyira jó érzéke van a látványhoz, annyira jó dialógusokat tud írni, és ami végső soron a legfontosabb, olyan hatást tud elérni a filmjeivel, mint csak nagyon-nagyon kevesen. Hogy ez a tudás megvan – vagy a pályafutásának egy bizonyos szakaszában megvolt – benne, az biztos, és ezt már nem veheti el tőle senki, még ő saját maga sem, akárhogy is próbálkozik az utóbbi másfél évtizedben a hol rettenetes, hol csak a korábbiakhoz képest egészen felejthető filmekkel.
Ebből az alapállásból kiindulva kifejezetten meglepő, hogy a Párhuzamos anyák című, a velencei filmfesztiválon bemutatott – és díjat is nyert – új filmje negyven, elég unalmas és elég rosszul megírt dialógusokkal teli perc után jut el egyáltalán oda, hogy kiderüljön, valójában miről is fog szólni. Mert hogy egy zseni nem minden filmje zseniális, az egy dolog, de azért mégiscsak nagyon meglepő, hogy úgy írjon filmet, mint egy kezdő, aki még nem tanulta meg, hogyan is kell érdekfeszítővé tenni a jeleneteket, hogyan kell elérni, hogy a színészek ne csak felszavalják azokat az információkat semmittevés vagy alibicselekvések közben, amiknek feltétlenül el kell hangozniuk a sztori előregörgetése érdekében, és mint aki nem tudja, hogy negyven perc semmitmondás bőven túl van a nézők türelmének határán.
Pedig itt épp ez történik:
Almodóvar kitalált egy egyébként letaglózóan jó, rengeteg hátborzongatóan izgalmas kérdést felvető alapötletet,
de ahhoz, hogy eljusson idáig, film helyett véletlenül egy beszélőfejes fényképalbumot rendezett, nagyjából egy szappanopera eszköztárával. Almodóvar a film elején végig, és utána is még rengetegszer egyszerűen csak tulajdonképpen céltalanul egymás mellett sétáló, ruhát teregető vagy egy asztal mellett üldögélő emberek szájába ad mindent, amit tudni kell, olyannyira, hogy a film nagy része csukott szemmel is pontosan ugyanennyi élményt adna, és ugyanúgy minden információt megkapnánk belőle. És ha valami, hát ez nagyon-nagyon távol áll a zseniálistól.
A Párhuzamos anyák nagy ötletére persze nyilván nem lehet hatalmas spoilerek nélkül még csak utalni sem; a sztoriról annyit lehet biztonsággal elmondani, hogy két terhes nő összeismerkedik a kórházi kórteremben a szülésük napján: egyikük sem tervezte a gyerekvállalást, és mindketten egyedül tervezik felnevelni a gyereket. És később persze egyre inkább összefonódik a sorsuk. Mégpedig a film közepén, talán ha fél óra erejéig épp olyan módon, ahogy az a legjobb Almodóvar-filmekben megszokott: kőkemény döntések, amelyekbe az ember akár beleőrülhet, amelyekért akár saját magát is képes feláldozni, megválaszolhatatlan, fullasztó morális kérdések, olyan viszonyok, amelyekről csak a néző tudja, hogy a mélyükön valami nagyon, nagyon egészségtelen dolog húzódik meg.
Ha ez nem egy félórás betét, hanem maga a film lenne, a Párhuzamos anyák könnyen a legjobb Almodóvar-filmek közé kerülhetne,
ami nagy szó lenne, tekintve, hogy a mester jó másfél évtizede árnyéka csak önmagának, ha nem épp csúf, ijesztő paródiája (mint a Szeretők, utazók esetében).
De hát ez nincs így, sőt, még ez a félórás betét sem bontja ki úgy a felmerülő lehetőségeket, ahogy a régi Almodóvar kibontotta volna, vagy ahogy – alkotótól függetlenül – ezek az ötletek megkívánták volna a kifejtést. Sőt még az sem látszik ezúttal, hogy Almodóvar máskor milyen pontosan látja az emberi lelket, és mennyire csavaros elmével képes ezekbe a lelkekbe olyan érzelmeket plántálni, amiket az átlagember inkább minden erejével igyekszik elnyomni a tudatalattija mélyére, és legfeljebb a rémálmaiban jön elő. Ugyanis hiába játszik jól egyébként a főszereplő Penélope Cruz és talán még nála is jobban a minden szélsőséges érzelmet apró jelekből felépítő, fiatal Milena Smit – aki még könnyen Almodóvar felfedezettjeként vonulhat be a filmtörténelembe –, ha egyszer egy idő után eltűnnek a filmből az érthető, átélhető motivációk.
A két anya ugyanis épp akkor kezd már-már robotként viselkedni, teljesen egyértelmű döntéseknek mutatva, ami a forgatókönyvben szerepel, amikor a legszélsőségesebbé válik a helyzet, és amikor a legnagyobb lelki kilengéseket és szélsőségeket is megindokolnák a történések. A film épp attól lehetne jó, ha Almodóvar megmutatna valamit ezekből a viharokból, megmutatna valamit abból, mi mindenre képes egy anya, ha a gyerekéről van szó, mennyi olyasmire, amit más, kevésbé szélsőséges helyzetben az ember alighanem el se tud képzelni. De nem mutat meg semmi ilyesmit, ehelyett olyan bárgyún zárja le a sztorit, mintha hosszan felépített volna egy veszedelmes tűzvészt, és amikor a tetőfokára hágna a jelenet hangulata, valaki jönne egy gyerekjáték vízipisztollyal, és egy mozdulattal eloltaná az egészet.
De máskor is azt az érzést kelti a film, hogy Almodóvar valamiért képtelen volt belőni, mi is igazán fontos. Azt a jelenetet rendezte meg talán a legnagyobb körültekintéssel, aminek valójában semmi jelentősége, ami csak egy illusztráció, amit lehetett volna pótolni akár egy odavetett félmondattal is: amikor Penélope Cruz nyálmintát vesz egy otthon is elvégezhető DNS-teszthez. Feszült krimizene szól, minden lépést aprólékosan látunk, a nyomasztó zene a csúcsra ér, egyik oldal a szájban, másik oldal a szájban, vissza a cég által kiküldött kis műanyagbiszbaszba, az egészet be a színes papírdobozba – de minek? Nem mindegy? Főleg érthetetlen ez úgy, hogy Almodóvar körülbelül ennyi időt szán a csúcsjelenetre is.
Miközben a film sok fontos témát is felvet, de ezek megmaradnak témafelvéteseknek, még ha remek témafelvetéseknek is, amelyeken valóban lehet gondolkodni, de a film nem ezekről a témákról szól, Almodóvar csak bedobja őket, és hagyja elsüllyedni.
A Párhuzamos anyák olyan egyedülálló nőkről szól, akik azt gondolják magukról: ők a legrosszabb anyák a földön.
Mert a karrierüket előrébb helyezték a gyereküknél, vagy mert a gyerekükkel az történt, ami történt, és ők nem tudták megakadályozni, vagy mert eleve nem is álltak készen az anyaságra, és így tovább. Miközben meg, ha ők maguk ezt észre sem veszik, ha rossz anyáknak is hiszik magukat, mégis ott vannak, állják a sarat, és valahogy, magukra hagyatva, férfiakra, apákra nem számíthatva megoldják az életüket, és a legjobbat akarják a lányaiknak.
Mert a filmben csak anyák és lányaik szerepelnek, apák és fiúk szinte egyáltalán nem, de ez téma sem erős, hatásos eleme a filmnek, hanem egyrészt csak mellékkörülmény, másrészt pedig a legfurcsább, már-már érthetetlen szál benne. A film kerettörténete ugyanis az, hogy az érintettek – köztük Cruz karaktere – fel szeretnék tárni a spanyol polgárháború egyik jelöletlen tömegsírját, ahol déd- és nagyapjaik nyugszanak. Ez egyrészt szép metaforája a film férfiak, apák és apakép nélküli világának, bár nehéz lenne igazán kibontani, hiszen éppenséggel itt nem a háború meg a történelmi bűnök, hanem csak a felelőtlen vagy annál is rosszabb férfiak miatt nincsenek jelen az apák.
Másrészt viszont ezt a szálat, ami végül hihetetlenül hangsúlyos lesz, hiszen a sztori lezárása után még vagy negyed órán keresztül követhetjük a feltárási munkálatokat és a tiszteletadást az elhunytaknak, a bokájánál fogva rángatta ide Almodóvar. A film végén még egy magasztos idézetet is bevág a történelmi bűnökkel való szembenézés fontosságáról, és Cruznak is van egy eléggé indokolatlan monológja arról, hogy „szembe kell néznünk azzal, milyen országban is élünk”. És ez mind szép és jó, éljenek a múlttal való szembenézést hirdető filmek – de ez nem az a film. Ez a film két anya sorsáról szól a jelenben, és akárhány emelkedett idézetet is vág be a végére a rendező, ez nem is változik; így olyan érzést kelt ez a fura párosítás, mintha valamiféle pályázatnak lett volna feltétele, hogy be kell hozni ezt a témát is, pedig aligha erről van szó. De hogy miről, azt mindenesetre homályban hagyja Almodóvar.
Ez persze a legkisebb rejtély a filmmel kapcsolatban. A nagyobb az, hogy hol veszett el Pedro Almodóvar képessége arra, hogy a filmes és írói eszközök mesteri használatával a moziszékbe szögezzen a történeteivel, és hogy vajon visszajön-e még valaha. Az egyetlen, ami még mindig biztosan jelen van, a képessége arra, hogy észbontó alapötleteket találjon ki. De a Párhuzamos anyákat nézve nagyon úgy tűnik: ez kevés.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
A lestrapált, kiszolgáltatott helyzetben dolgozó nőkről fog szólni Almodóvar és Cate Blanchett új filmje
Pedro Almodóvar élete első angol nyelvű nagyjátékfilmjére készül, nem is akármilyen témában.
Édesanyává válni csodálatos dolog – kivéve, ha nem
Könnyen a legjobb színésznő Oscar-jelöltjei között találhatja magát Az elveszett lány című Netflix-film főszereplője, de a film nem csak ezért különleges. Napjaink egyik legfontosabb, rejtélyes írójának regényéből készült, és olyan tabutémákhoz nyúl, amelyhez csak kevesen mernek.
