Tetszett a cikk?

Nagy várakozás előzte meg a Maffiózók előzményfilmjét, de a nagy kihívást nem sikerült maradéktalanul teljesítenie vele az alkotó David Chase-nek. Mégis érdemes nekifutni, nem kis részben a család alakjait megformáló színészek játéka miatt.

Nem volt olyan Sopranos-rajongó, akinek ne szorult volna össze a szíve az idei Super Bowl hétvégéjén. A Chevrolet elektromos truckjának a meccs szünetében levetített reklámja egy soha nem várt reményt csillantott fel, egy 15 éve megválaszolatlan kérdésre adott választ: Sopranóék élnek, jól vannak és ugyanott folytatják, ahol a sorozat végén abbahagyták.

Persze, már Tony Soprano nélkül: a reklám az „új generációról” (az autóéról és a családéról) szól, a korszellemnek és a sorozat ívének is megfelelően a Chevy truck volánjánál az egykori vezér nagyobbik, leánygyermeke, Meadow ül, ujján a pecsétgyűrűvel (az autó meg természetesen elektromos, a szivar helyett pedig nyalóka van a szájában), és a sorozat utolsó jelenetéhez hasonlóan most sem tud rendesen leparkolni, viszont boldogan üdvözlik egymást az öccsével.

A Maffiózók képernyője 2008. május 27-én sötétült el, a családfőt játszó James Gandolfini öt évvel később halt meg Rómában, szívroham következtében, a történet valahogy mégsem záródott le – mostanáig. Attól most tekintsünk el, hogy a színész – bár későbbi beszámolók szerint gyakorlatilag felemésztette Tony Soprano megformálása – nem azonos az általa megformált szereppel, elvégre egy reklám sem azonos egy sorozattal, a sorozat képről képre újraforgatott főcímét nézve mégis egy pillanat (jó, egy perc) alatt összeállt a kép. A spot készítői gondosan ügyeltek arra, hogy minden passzoljon. A sorozatot megalkotó David Chase például ragaszkodott ahhoz is, hogy a széria operatőre, Phil Abraham forgassa újra az autóutat, és az Alabama3 zenéje is a helyén maradt. A New Jersey-i maffia szellemének előcsalogatásához a külsőségeken túl – vagy azok helyett – az kellett, hogy a nézők meg a rajongók azt érezzék, ez a 60 másodperc az a hiányzó puzzle-darab, amelyiknek a helyén egy üres foltot hagyott Chase a hat évad végén.

És nem az a két óra, amelyet maga az alkotó gondolt annak.

Mert Chase is nekifogott, hogy kiteljesítse a képet: ennek a próbálkozásnak az eredménye az HBO Maxon látható A maffia szentjei, amely a Chevrolet-hez hasonlóan a jövőből indul, legalábbis a sorozathoz képest. A történetet Tony Soprano unokaöccse, Christopher meséli a sírból arról, nagybátyja mosolygós kisgyerekből hogyan válik a maffia aktív tagjává, de a meséje azt is megmutatja, a mosolygós kisgyerek hogyan indul el azon az úton, amelynek a végén egy egyszerre pánikbeteg és gátlástalanul erőszakos vezér válik majd belőle.

Intercom

Persze, a történet a megírásért kiáltott, hiszen a sorozat egy kész maffiacsaládot tárt a nézők elé, in medias res, eredettörténetükről nem sok szó esett, leginkább annyit lehetett tudni, hogy Tony apja börtönben ült, ekkor testvére, Junior segítette Tony anyját, Liviát. A felszín alatt azonban végig ott lappangtak a múltból jövő indulatok, ezek ki nem beszélése még feszültebbé tette a DiMeo-klán történetét, amelynek az alapja valójában épp ez a ki nem beszélés volt – már csak ezért sem lettünk volna a Tonyt kezelő terapeuta helyében.

Na de mi történik akkor, ha egyszer csak feltárulnak a titkok? Ha egyszer csak ott áll előttünk az a mosolygós kisfiú és körülötte az egész kompánia?

Az elmúlt időszak – részben amiatt, hogy a Covid-lezárások csodálatos alkalmat teremtettek a Maffiózókhoz hasonló sorozatok (újra)nézéséhez – felélesztette a korábbi vagy az új rajongók kíváncsiságát. Könyvek, interjúk, podcastok jelentek meg a forgatásról, esszék a sorozatról, Chase előzménytörténetével szemben is élénk volt az érdeklődés. Ehhez képest az író a könnyebbik utat választotta: Tony történetében valójában ő csak egy mellékszereplő lett, akárcsak anyja, Junior vagy a harminc évvel később játszódó sorozat olyan kulcsfigurái, mint Sil vagy Paulie. Az igazi főszereplő a már említett Christopher apja, Dickie Moltisanti (neve, magyarra fordítva "sok szent" adja a film eredeti címét, Many Saints of Newark), az ő felemelkedése és bukása forog a szemünk előtt két órán át. 

IMDb
Láttunk persze ilyeneket a sorozatban is, trónkövetelőket, akik ahogy jöttek, úgy mentek. Dickie történelmi szerepe itt az, hogy apafiguraként jelenik meg a kis – főleg a tinédzser – Tony szemében, ő az, akinek a dolga az lenne, hogy visszarántsa a gyereket a családot éltető bűntől, de közben ő az, aki megmutatja neki a bűn, de főleg a hatalom vonzerejét.

Hogy miért kár ezért a könnyebbik útért? Mert valójában egy sablonos gengsztertörténet bontakozik ki a szemünk előtt, valami Scorsese-remekmű, sőt, a Keresztapa délutáni szappanopera verziója – van itt minden, ami csak kell, a nagy családi ünnepségtől az Olaszországból importált menyecskéig.

Nem igazán segít az sem, hogy Chase valós történelmi kontextusba, az 1967-es newarki faji lázongások idejébe helyezi a történetét, sőt, az afroamerikai közösség és szervezett bűnözés erősödése fontos szerepet is kap benne. Bármilyen mélység nélkül ez is csak vacak indoknak tűnik, hogy kipipálhassák a nem fehér színészek szerepeltetésére vonatkozó hollywoodi elvárást és az elmúlt évek hasonló történeteire való kikacsintást – azt a fordulatot már tényleg csak egy legyintéssel érdemes elintézni, ahogy a főhős egy gyilkosságot úgy próbál eltussolni, hogy a gyújtogatások közepette áldozatára gyújt egy épületet. Pont olyan snassz, mint slágerparádéval elintézni a hatvanas-hetvenes évek fordulóját.

Intercom

De ha egyszerűen egy vacak filmmel lenne dolgunk, nem is problémáznánk. (De). A maffia szentjei azonban – miközben minden kérdésre választ ad, még arra is, ki ölte meg valójában Christopher apját – az elszalasztott lehetőségek filmje marad. Ahogy felvillan a Junior Sopranóból áradó, az irigységtől igazán pusztító gonoszság, ahogy látjuk, miért vetíti rá minden frusztrációját egyetlen fiára Livia Soprano, ahogy a fiú lassacskán rájön, hogy természetes vezető alkatát milyen varázserővel vértezi fel az agresszivitás, azok egészen csodálatos pillanatok. Sajnos ezekből alig jut a két óra alatt. Ráadásul a Juniort játszó Corey Stoll, de főleg a fiatalkori Livia szerepében Vera Farmiga is láthatóan élettel tudta megtölteni figuráját, és az ifjút Tonyt játszó Michael Gandolfini is felnő a feladathoz, amely esetében nagyjából a lehetetlen küldetés: eljátszani az apja személyével összeforrt figurát könnyen válhatott volna egyszerű poénná, karikatúrává.

Különösen, hogy a film fontosabb szereplői végig a karikaturisztikusság határán billegnek: vajon ha évadokon át néztük Paulie piperkőcségét vagy Sil valószerűtlen haját, miért volt szükség itt arra, hogy az egyik nekiálljon körmöt festeni, a másikról meg lecsússzon a paróka? Ha Livia mestergonosz karakterét pont úgy lehetett finomítani, hogy a róla alkotott véleményünk épphogy megerősödött, ha már finomítani nem sikerült, nem lehetett volna egyszerűen békén hagyni őket?

Intercom

Mert az jól látszik, hogy A maffia szentjei – akármennyire is van benne faji villongás meg bandaháború – az a film, amelyet ha meg is lehet érteni az „előzmény” sorozat ismerete nélkül, valójában csak azért készült, hogy a bonyolult koordinátarendszer kiindulópontja legyen, belezsúfolva mindenkit, aki később számítani fog. A felemás végeredmény láttán azonban ott marad a kérdés: ha a sorozat rajongóit nem elégíti ki a film, azok meg, akik a sorozatot sosem nézték, igazából semmit nem fognak meglátni benne, vajon miért készült el?

Nem, a Chevrolet-reklámból nem tudjuk meg, mi van Carmelával. Azt sem, hogy mi történt Tonyval, amikor elsötétült a képernyő a Sopranos végén. Azzal viszont, ahogy nosztalgiázás helyett egy percre visszahozza a hatalom, a gazdagság és New Jersey-i lepukkantság annyira addiktív elegyét, sokkal közelebb visz ahhoz az egyszerre végtelenül visszataszító, mégis rajongásig szeretett világhoz, amit a DiMeo-klán adott a világnak, mint a klán tablójának megrajzolása.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!