Ahol az élet kinyílik, ott lesben áll a halál is

Mi svédek és a Covid

A „svéd modell” szállóigévé lett a koronavírus-járvány első évében: miközben a legtöbb ország bezárkózott, Svédország úgy döntött, hogy minimális korlátozásokkal próbálja meg meglovagolni a járvány különböző hullámait. Akkor a fél világ találgatta, hogy a svédek vajon megőrültek-e, Viktor Nordenskiöld dokumentumfilmje azonban kísérletet tesz arra, hogy a döntés mögötti racionális szempontokat megvilágítsa. Ennek érdekében a svéd kormány kulisszái mögé viszi be a nézőt, és a döntés mozgatórugóinak számító két figurát, az epidemiológus Anders Tegnellt és az egészségügyi miniszter Lena Hallengrent teszi meg főszereplőnek.

A film már-már egy kamaradráma feszültségét hozza: a kormányzati intézmények falai között életről és halálról kell dönteniük a politikusoknak és a szakértőknek. De ennek ellenére betekintést nyújt a svéd néplélekbe is, legalábbis annyira, hogy megindokolja, Tegnell és a döntéshozók miért alapozhattak az emberek egyéni döntésére és felelősségére, amikor az Európában egyedülálló Covid-stratégiájukat megalkották. Anders Tegnell egyszerre maradna távol a médiától, de azért láthatóan élvezi is a reflektorfényt, amely rá irányul – egy adott pillanatban azzal viccelődik, hogy Guinness-rekordot dönt az egy nap alatt adott interjúk számával. És legalább olyan magabiztosan érvel a nyitott járványkezelés mellett, mint a többi országban a kollégái a lezárások mellett. A filmet nézve pedig nem lehet nem belegondolni, mennyire tanulságos lenne, ha a magyar kormány járványkezelésének a kulisszáiról is készült volna egy hasonló produkció.

A film vasárnapi vetítése után HVG újságírója a rendezővel és Balkányi László egészségügyi informatikussal beszélget.

Bumm-bumm

Mi sül ki Alain Resnais kultikus filmje, a Szerelmem, Hirosima és egy egész Franciaországot megrázó tüntetéshullám találkozásából? Többek közt erre a kérdésre kaphatja meg a választ az, aki megnézi Laurie Lasalle Bumm-bumm című dokumentumfilmjét. A rendező már rögtön a legelején leleplezi, hogy korántsem pártatlan alkotó, aki részrehajlás nélkül tudósít a sárgamellényesek megmozdulásairól, hanem a kamera mögött is él, mi több, őrülten szerelmes az egyik tüntetőbe.

Laurie és Pierre szerelmének története elválaszthatatlan a lüktető tömegétől, amely minden héten utcára vonul, hogy tiltakozzon az elszálló üzemanyagárak, a lakhatási válság, a társadalmi egyenlőtlenségek – tömören: a fennálló világrend ellen. Bár Lasalle kétségkívül nem a legsemlegesebb narrátora az eseményeknek, az alkotása elég jó képet fest arról, hogyan tudták a sárgamellényes demonstrációk becsatornázni azt az általános és széles körű elégedetlenséget, amely a tavalyi francia elnökválasztás idejére a radikális politikusok malmára hajtotta a vizet és kis híján súlyos következménnyel járt az európai demokráciára nézve. Mindeközben arra is rávilágít, hogy milyen hasonló dinamikák mentén épül fel egy párkapcsolat és egy mozgalom. Olykor bizony még riválisai is lehetnek egymásnak!

Kölyök Platónok

Egy Elvis-rajongó belfasti iskolaigazgató sajátos módszerrel, a filozófián és az ókori görög mestereken keresztül próbálja általános iskolás diákjait megtanítani a düh, a stressz és az erőszak kezelésére. Létezik-e az időutazás, mi a düh, és szabad-e visszaütni? Kevin McArevey ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat egy katolikus fiúiskola mindössze 9-10 éves, néha ennél is fiatalabb tanítványaival együtt, a gyerekek pedig nemcsak megtanulnak higgadtan vitatkozni és érvelni, de elfogadni is a másik álláspontját. Mert nincs egyetlen igazság, és mert egy valamit tudhatunk csak biztosan: azt, hogy nem tudunk semmit – idézi a tanár Szókratész szállóigéjét.

A Kölyök Platónok felemelő és megindító történet egy pedagógusról, aki a helyes gondolkodás csodálatos eszközét adja a gyerekek kezébe, hogy azok megtanuljanak boldogulni egy olyan környéken és egy olyan közösségben, amelyet évtizedek óta a katolikus-republikánus szembenállás, a szétszakítottság ural, amelynek a generációiba a rendszeres terrortámadások, a szélsőségek és az erőszakos múlt félelmet és szorongást kódolt, a szegénység, a súlyos drogproblémák és az öngyilkosságok magas száma általános frusztrációt okoz. Mekkora felelőssége van a pedagógusnak? Mire használhatók a gyakorlatban a filozófia elvont gondolatai? És hogyan beszéljünk gyerekekkel a közösségük traumáiról? Miközben a film Észak-Írország jelen valóságába enged bepillantást, addig ilyen, Magyarországról nézve is rendkívül fontos és hasznos kérdésekre is lehetséges választ mutat.

Plakát csajok

Unikornisos csillámsminkben, fehér szőrmecsizmában, flitterekkel díszített, szivárványos pólóban ropják Florida népszerű táncoslányai, akik valójában nem is annyira lányok már, lévén, hogy 60-70 éves nők alkotják az amatőr társulatot. Az életkor azonban nem akadály, hiszen senki nem mondta, hogy nagymamaként nem lehet bulizni, táncolni, sőt: táncos karriert csinálni! A Plakát csajok szereplői túl életük felén vágtak bele valami teljesen új kalandba, és Maria Loohufvud, illetve Love Martinsen rendezők hihetetlen érzékenységgel, gyönyörű lassított jelenetekkel mutatják meg ezeknek a nőknek nemcsak az életigenlését, de adott esetben a fájdalmait, kihűlt házasságukban az egyhelyben toporgást, és bizony az egyre gyakrabban előkerülő kérdést: hogyan lehet felkészülni a halálra.

A dokumentumfilm másfél óra alatt pattint szét mindenféle sztereotípiát az öregkorba lépett nőkkel kapcsolatban, minthogy például nem törvényszerű, hogy a nagymamaság a világ legjobb dolga ebben az életszakaszban; vagy hogy igen, van, aki 70 évesen döbben rá a szabadságát korlátozó házasságára; és hogy új hobbit akkor is lehet találni magadnak, amikor mások már inkább temetnének téged.

Nagyapám kertje

Ki gondolta volna, hogy pusztán abból, hogy valaki elkezdi filmre venni a saját nagyapja ténykedését a kertben, olyan, filozófiai rétegeket kapargató film születhet, mint amit freeszfés diákként Varga Gábor készített? A fiatal rendező a nagyapja életéről vezetett karanténnaplót, és ennek írása közben jött rá, hogy az idős férfi mindennapjai a közönséget is érdekelhetik, vagyis filmre valók. Ez az alkotás teli van kedvességgel és meghittséggel, miközben az élet értelméről gondolkodtat el.

A nagyapa azt mondja, hogy ő tulajdonképpen annyira elégedett, hogy bármikor el tudna menni. Irigylésre méltó ez a derű, és hamarosan kiderül, hogy ennek a fajta általános nyugodtságnak és örömnek talán éppen a kerthez, annak rendszeres műveléséhez van köze. És ezen a ponton már nemcsak Varga Gábor nagyszülőjét látjuk, hanem általánosabban véve az embert, akit a természettel való intenzív kapcsolata éltet, aki még a növényekkel, állatokkal mindennapos és szoros dialógusban van, aki számára a kemény fizikai munka után a legnagyobb boldogság a beérett cseresznyét leszakítani a fáról. És hogy mi lesz az egész életen át tartó munka gyümölcse, a nagy életmű sorsa, ha az ember már nincs többé? A kert visszavadul, de talán pont jól van ez így.

Túl közel

„A mai világban annyira fejlettek a lányok, hogy ha egy férfi jószándékkal is megsimogatja, már rosszat gondolnak.” Ha másból nem, már ebből a rövid idézetből is érezhetjük, milyen lehet az élet áldozatként, pláne fiatal lányként, egy olyan közegben, amelyikben rendszerszintűek az ehhez hasonló kijelentések. Egy ilyen erdélyi faluban él Andrea a gyerekeivel, akiknek a történetébe ott kapcsolódunk be, hogy a nő volt élettársát jó magaviselet miatt kiengedik a börtönből, ahová azért került, mert molesztálta a nevelt lányát.

Püspök Botond dokumentumfilmje azt mutatja be, hogyan szűkül be egy család élete a rettegés hatására – nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag is, hiszen egy idő után gyakorlatilag már a házat sem merik elhagyni. Andreának és a lányának ráadásul nem elég azzal a tudattal megküzdenie nap, mint nap, hogy bármikor szembekerülhetnek a molesztálóval, kénytelenek még a helyiek minden tényanyagot és logikát nélkülöző rosszallásával is megbirkózni. A falubeliek, akik mindössze hangkulisszaként, egy megfoghatatlan és láthatatlan fenyegetésként jelennek meg a filmben, ékes példáját adják annak, mit jelent, amikor egy közösség csúfosan megbukik egy krízishelyzetben.

Az utolsó hazatérés

Így kellene búcsút venni az élettől – ez jár az ember fejében, miközben nézi Eli Timoner családjának a túlcsorduló szeretetét, amellyel a halálra készülő férj, apa, nagyapa, barát, főnök utolsó napjait megtölti. Ezt a minden elemében különleges és személyes dokumentumfilmet a főhősének a fia, Ondi Timoner készítette, aki egyszerre állít emléket az apja fordulatokban és kalandokban gazdag életének, és a bátor döntésének, hogy a kaliforniai törvények adta joggal élve az egyre elviselhetetlenebb betegsége miatt maga döntsön arról, hogy mikor érjen véget az élete.

Miközben a családtagjai arról beszélnek, hogy Eli mennyire szerette az életet, milyen ügyes üzletember és nagyvonalú jótékonykodó volt, hogy mindig is két lábbal állt a földön, és mennyire szerette a családját, a film nem fél megmutatni azt sem, hogy mennyi nyomorúság sűrűsödik be az élet utolsó napjaiba. Nem akarok többet harcolni, békét akarok – hangzik Eli nyomós indoka a halál mellett, és a családtagjainak miközben tiszteletben tartják a döntését, azzal az érzéssel is meg kell küzdeniük, hogy milyen lesz az élet, ha apa már nem lesz benne. Így aztán a film nemcsak Eli életének a lezárását dokumentálja, hanem bensőséges családi portrét is fest Timonerékről. Nem könnyű végignézni, de az élet igazán nagy kérdései, mint a halál, már csak ilyenek.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: