Ezt a filmet most mindenkinek látnia kellene
Még messze nem tudni, mikor és hogyan ér véget a háború, de már elkészült az első egész estés dokumentumfilm az Ukrajnában zajló orosz invázióról. Jevgenyij Afinyevszkij megrázó filmje épp azt mutatja meg, amit az orosz álhírgyár megpróbál elrejteni: a „nácitlanítás” jegyében öldöklő orosz katonák civil lakosság ellen irányuló szisztematikus támadásait, és a hétköznapi emberek helytállását a legembertelenebb körülmények között is. A Szabadság tűz alatt – Ukrajna szabadságharca című film az év talán legfontosabb filmje lett. Magyarországon járt a rendező és egy édesanya, aki túlélte az Azovsztal ostromát.
Hihetetlen tempóban készült el az oroszországi Kazanban született, de ma már amerikai állampolgárságú filmrendező, Jevgenyij Afinyevszkij kétórás, abszolút mozivászonra illő dokumentumfilmje, amely az idén február 24-én indított ukrajnai orosz invázió első pillanatától egészen nyárig követi a háború eseményeit. A Szabadság tűz alatt – Ukrajna szabadságharca című alkotásnak még idén meg kellett jelennie, mert a készítők szándéka az, hogy az oroszok dezinformálásával szemben, az elhazudott és elhallgatott igazságot még időben tárják a világ elé, akkor, amikor még van esély Ukrajna megmentésére.
A film sajtóvetítésén megjelent a rendező mellett Hanna Jurkina is, aki Mariupol ostroma során 65 napot töltött pár hónapos csecsemőjével az Azovsztal acélmű egyik sötét bunkerében kialakított óvóhelyen, miközben férje a város elestéig harcolt, és később orosz hadifogságba esett. Jurkinának, mint mondja, a mai napig nincs információja a férje hollétéről, azt sem tudja, él-e még. A nő maga is szerepel a filmben, és most azért turnézik a produkcióval, hogy „a világ segítségét kérje” a fogságba került ukrán katonák kiszabadításához, akik elmondása szerint akkor is ellátták a bunkerekbe menekült civileket élelemmel, gyógyszerekkel, amikor nekik, magunknak sem jutott elég; még csecsemőtápszerről is ők gondoskodtak.
Egy ilyen kaliberű dokumentumfilmnél az általánosan jellemző elkészülési idő, vagyis évek helyett mindössze pár hónap leforgása alatt állt össze Jevgenyij Afinyevszkij filmje, amelyhez az alkotó a szokottnál nagyobb stábot mozgósított: Ukrajna-szerte úgy 40 operatőrt és filmest, 9 vágót és 3 gyártásvezetőt. Éjjel-nappal, megállás nélkül dolgoztak, a forgatással szimultán vágták a befutó nyersanyagot, hogy a nemzetközi közönség mihamarabb láthassa a háború krónikáját.
Afinyevszkij gyakorlott haditudósító. A szíriai polgárháborúról szóló Cries from Syria című filmjét korábban négy kategóriában Emmy-díjra jelölték, a 2014-es kijevi Majdan téri tiltakozásokat nyomon követő Winter on Fire című alkotása pedig 2016-ban Oscar-esélyes volt. Hogy a háború kitörésekor gyorsan kapcsolt, ahhoz nemcsak a sok elszánt ukrán és nyugati filmes közreműködése kellett, hanem az is, hogy Afinyevszkij a 2014-es események óta folyamatosan rajta tartotta a szemét az ukrajnai történéseken, így egy percet sem késlekedett, amikor az oroszok elkezdték idén év elején bombázni Kijevet. Összerántotta a stábot, és már forogtak is a kamerák.
Mint fogalmaz: a Majdan téri tüntetések, melyek során az orosz befolyással és a Putyin bábjának számító Viktor Janukovics egykori ukrán elnökkel szemben az ukrán nép nyíltan letette a voksát Európa mellett, a háború gyújtópontjának számítottak. Onnan lassan, de visszafordíthatatlanul haladtak arra az események, ahol most tartunk.
Hogy a háború nem most kezdődött, hanem nyolc éve, azzal mindenki tisztában van Ukrajnában, csak a világ nem – jelenti ki a rendező, aki a nemzetközi közösség felelősségét pedzegeti. „Az elmúlt 8 évben nem vettünk tudomást egy háborúról, ami aztán lehetővé tette valakinek, aki háborús bűnöket követett el, hogy a háború egy kisebb verzióját harmadik világháborúvá duzzassza.”
A dokumentumfilmes szerint a Putyin által csak „speciális katonai hadműveletnek” hazudott ukrajnai ostrom túlmutat egy kelet-európai konfliktuson.
A harmadik világháborúban vagyunk
– nyomatékosít.
Afinyevszkij szerint itt már nemcsak a lövészárkokban folynak a harcok, már nemcsak a bombák, tankok, puskák a fegyverek, hanem a kamerák is, méghozzá azok a legszofisztikáltabbak. A történelem során most először éljük egy olyan háború valóságát, amely egyrészt mindennél jobban dokumentált, hiszen okostelefonok milliói előtt zajlik, másrészt pontosan ugyanezért az orosz államnak felhasználók millióihoz van lehetősége eljuttatni az álhíreket, és azokkal az egész világot mérgezheti. Joseph Goebbels náci propagandaminiszter módszerét használja ma sok diktátor és kormányfő – teszi hozzá a rendező. Goebbels alapszabálya az volt, hogy »végy egy hazugságot, ismételd meg újra és újra, amíg az válik igazzá«. Ő azt mondta, hogy az igazság az állam ellensége.”
Az orosz propaganda ennek megfelelően olyan égbekiáltó hazugságok magjait vetette el nagy hatékonysággal, hogy elrejtse Putyin hadseregének rémtetteit, mint hogy
- Bucsában a tömegmészárlást csak megrendezték az ukránok,
- hogy a Mariupolban lebombázott kórház szülészetén és nőgyógyászatán nem orvosok, anyák, csecsemők és betegek, hanem nácik állomásoztak,
- vagy, hogy az ukránok azok, akik nem engedik evakuálni a civileket a támadás alatt álló területekről.
A Szabadság tűz alatt pedig pontosan azért lett nagyon fontos film, mert ezeket a hamis állításokat minden kétséget kizáróan, tételesen megcáfolja. A néző rá van kényszerítve, hogy végignézze a pusztítást, lássa a földi poklot, a holttesteket, a porig rombolt otthonokat, a kétségbeesést, a dühöt, a szomorúságot, a végsőkig ellenálló és kitartó embereket. Ha bárki valaha is azt hitte, hogy Putyin „nácitlanítónak” nevezett hadműveletének van bármennyi valóságalapja is, annak ezután a film után le fog esni, hogy a valóság egészen más.
A háborús hírek a filmben megfogható, hallható, látható valósággá terebélyesednek. Hirtelen ott vagyunk az Azovsztal acélmű belsejében, vagy a mariupoli színházban, amelyet mintegy ezer ember használt óvóhelyként, és amelyet annak ellenére bombáztak le az oroszok, hogy a tetőre ki volt írva, az épületben gyerekek vannak.
Más olvasni egy hírt, hogy mondjuk, Mariupol kifut az időből, a helyiek már a radiátorokat csapolják vízért, és más a két szemünkkel látni, ahogy a víz, áram és fűtés nélkül maradt egykori kulturális főváros lakosai konkrétan a pocsolyából merítenek maguknak ivóvizet, és az utcán főznek, mert a lakásokban halálra fagynának.
Megszólal a filmben a férfi, aki először tett fel a netre videofelvételt a Bucsában heverő, hátrakötött kezű holttestekről, ahogy interjút ad egy olyan ember is, aki a tetemek elcipelését vállalta magára. Megszólal egy kamaszlány, akinek a tüdejét akkor lyuggatták át az oroszok, amikor a családjával menekülni próbáltak otthonról. A filmes stáb több mint száz embert interjúvolt meg, de az ő történeteiknek értelemszerűen csak egy része fért bele a játékidőbe. Így is beszélnek katonák, önkéntesek és civilek, kijevi, harkivi, bucsai, irpinyi, mariupoli lakosok; egy pap, egy híradós és fotóriporter, egy színházi ember és építész, egy golyóálló mellényeket varró édesanya, egy mariupoli orvos, szülők, nagyszülők, nők és férfiak, súlyos traumákat átélt gyerekek.
Hanna Jurkina azt mondja, a babája is poszttraumás stressz szindrómában szenved; a gyerek nem tud fény nélkül aludni, mert a bunkerben zseblámpával világítottak, annak a fényét szokta meg.
Az oroszok elvették az otthonom, a múltam, a férjem, a házam, és 65 napot az életemből, amit soha nem fogok elfelejteni és megbocsátani
– mondja.
„Nem tárgyalhatunk terroristákkal”
A Szabadság tűz alatt című filmet november elején a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) mindössze három napra tudta elhozni a fővárosba, de mivel a készítők azt szeretnék, hogy az alkotást minél több ember lássa, vélhetően a film előbb-utóbb a széles közönség számára is elérhető lesz. Még csak most zajlanak a nemzetközi forgalmazással kapcsolatos tárgyalások: lehet, hogy Afinyevszkij filmje idővel felkerül valamelyik streamingszolgálató oldalára, vagy a mozikban lesz műsoron.
Hogy a magyar televízióban ezt nem fogja senki látni, az körülbelül annyira biztos, minthogy az orosz televízióban sem fogják látni
– teszi hozzá Sós Ágnes fesztiválalapító.
Hiszen a magyar kormány, és a szócsöveként működő közmédia is előszeretettel lavíroz a tények és az oroszok által terített „alternatív tények” sikamlós terepén a háborúval kapcsolatban is. A kormány a legutóbbi plakátkampányában az oroszok ellen kivetett uniós szankciókat legalább akkora háborús bűnnek minősíti, mint Ukrajna lerohanását, Orbán Viktor pedig, az orosz narratívára ráerősítve, béketárgyalásokat sürget, mintha lenne bármilyen kompromisszumos megoldás jelen helyzetben.
Jevgenyij Afinyevszkij nyomatékosítja is, hogy nincs tárgyalási alap, mert itt nem két, egymással szemben álló félen, hanem szó szerint egyetlen emberen múlik a háború vége. „Ha az ukránok feladják a saját maguk védelmét, és leteszik a fegyvert, akkor Ukrajna elesett. Ha Oroszország úgy dönt, hogy visszahívja a katonáit, akkor viszont a háborúnak azonnal vége lesz.”
„Ma van egy erős értelmezés, amit az oroszok terjesztenek, miszerint az ukránok nem akarnak tárgyalni” – teszi végül hozzá Hanna Jurkina. A probléma az, hogy a jelenlegi helyzetben nem beszélhetünk semmilyen tárgyalási folyamatról, mert először is, miközben mi most itt ülünk egy moziteremben, ukrán katonák hadifogságban vannak, akik talán egy üveg ásványvízhez sem jutnak hozzá, ukrán gyerekek bunkerekben ülnek vagy Szibériába hurcolták az árvákat, és nem tudjuk, mi történik velük. Jelen pillanatban is ukrán nőket erőszakolnak meg orosz katonák. Ukránok halnak meg a fronton. Nem tárgyalhatunk tehát terroristákkal.”
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
